Olyan mértékű káosz, kiszámíthatatlanság és értékdevalválódás vesz körbe minket, hogy egyre nagyobb igény mutatkozhat valódi, hiteles szellemi és kulturális fenntarthatóságot képviselő gondolatokra. A Vígszínház két művésze olyan természetes, tiszta értékeket, organikus tartalmakat közvetítenek hivatásban és életben egyaránt, amelyek rendkívül inspiráló hatással lehetnek mindennapjainkra.
– 2015-ben csöppentetek a vígszínházi áramlatok, anekdoták, történetek hullámaiba. Az intézménybe, amely hosszú évtizedek óta meghatározza a budapesti kulturális színteret, sőt történelmet is.
Bach Kata: Alapjaiban keretezi át az ember életét, ha bekerül a Vígszínházba. A történetei szinte észrevétlenül öröklődnek generációról generációra. Nemrég mutattuk be A kastély című darabot Bodó Viktor rendezésében. A premier utáni bulin a színház anekdotáit meséltem egy kollégának, aki megjegyezte, hogy félórával azelőtt ifj. Vidnyánszky Attila állt a helyemen és ugyanezt csinálta. Érdekes volt neki, hogy fiatalságunk ellenére ezt csináljuk, ennyire érződik rajtunk ennek az intézménynek a súlya, az idetartozás felelőssége. Ez az épület, már majdnem önálló lény, mindig ki fogja termelni a közönségét és létezni fog. 1945-ben egy bomba beszakította a tetejét, a kupola belső szerkezete bezuhant nézőtérre, erről fennmaradt fotó is, elképesztő látvány, hogy ahol a nézők ülnek ma, ott csak egy óriási vasszerkezetet és törmelékeket látsz. Ezek után is újjáépült… és tessék, már elkezdtem anekdotázni! (nevet)
– Noha már korábban is ismertétek egymást, valódi egymásra találásotok, sőt a „babaváráshoz” kapcsolódó kedves kis sztori is mára már vígszínházi anekdota.
Wunderlich József: Emberi önértékelésemet tekintve a föld alatt voltam jóformán, amikor bekerültem a Vígszínházba. (nevet) Túl voltam egy rettenetes váláson, és Katus is rendkívül nehéz periódus után állt akkor, súlyos baleset következtében veszítette el egykori szerelmét. Egy ilyen után álljon az ember talpra, úgy, hogy minden, ami előtte perspektíva – normális élet, család vagy egyáltalán egy párkapcsolat – eltűnt. Nulla, semmi.
És akkor hirtelen bekerülsz a Vígszínházba, ahol havi harmincat játszol, és egy estéd sem marad, hogy legalább egyszer elmenj egy látszatbulizásra, hogy úgy nézzen ki, mintha megpróbáltál volna becsajozni. Hogy megveregethessem a vállam: jól van, Józsi, legalább megpróbáltad! (nevet) Ilyen lehetetlen helyzetek közepette találtunk egymásra, a Bűn és bűnhődés próbafolyamata alatt. Nézegettük egymást, Katus nekem nagyon tetszett, világos volt részemről, mi az állás.
BK: Emlékszem, hoztál nekem vizet a próbán, „fontos inni” mondtad – ilyenekkel próbálkozott. (nevet)
WJ: Persze, hát gondoltam, ha már egy kávét nem iszunk meg, legalább egy pohár vizet a takarásban! Koccintsunk már egyet! (nevet) Ilyen ez a takarás, az is ott derült ki, hogy várandós az első gyermekünkkel. A Háború és békét próbáltuk éppen, átszaladtam a DM-be tesztet venni, amire a zsúfolt napok miatt egyszerűen előtte nem jutott időnk.
BK: De ez nem az anekdota része.
WJ: Dehogynem! (nevet) Különben – és joggal! –felmerülhet bárkiben, hogy „jaj, színészek, művészek, miért nem otthon csináltad meg?! Nem tud már tesztet sem otthon csinálni, csak a színpadon!” (nevet)
BK: Álltam a takarásban, és ott történt a nagy bejelentés. Mindketten nagyon meghatódtunk a hírtől, hogy gyermekünk lesz.
– Inspiráló, ahogyan „menedzselitek”, egyeztetitek a hivatást és a családi életet. Mindketten nagyon elfoglaltak vagytok, ugyanakkor harmonikus, organikus, fenntartható értékek felé irányulva zajlanak a mindennapjaitok. Mi a „titkotok”?
WJ: Ez leginkább Katus érdeme. Amikor kijön egy következő havi kiírás, előadások és próbarend, beírja a naptárba, és ahol mindketten dolgozunk, ott jegyzetel, bekarikáz. Felhívja a nagyszülőket, akik hihetetlenül sokat segítenek nekünk, ahol csak lehet. Nagyon hálásak vagyunk ezért nekik, óriási szerencsénk van. Úgy csaptunk bele a családalapításba, hogy azt mondták, nagyon szívesen jönnek, ha szükségünk van rájuk.
BK: Dunapatajon laknak, de mobilisak, Budapesten is van egy lakásuk, tőlünk nem olyan messze. Ez igazán áldásos helyzet.
WJ: Négy éve folyamatosan áldott állapotban vagyunk! (nevet)
BK: Most is úgy jöttünk, hogy Julcsit, a kislányunkat, elvittük oviba, a kisfiunkat, Jancsit pedig elvittük anyukámékhoz. Julcsinak egyébként nagyon fontos lett a szüleim jelenléte. Ragaszkodik hozzájuk, és szerintem jó hatással van rá, hogy több generációval van valódi kapcsolata. Szereti, ha sokan vagyunk, úgy látszik közösségi ember lesz belőle.
WJ: Mostanában például kutyafuttatóba járunk, ahol megjegyezték, milyen jól kommunikál Juliska. Négyéves, de nagyon fejlett és tiszta a kommunikációs készsége, konkrétan ő veszi fel a kapcsolatot a felnőttekkel: odamegy, köszön, bemutatkozik. Hogy vagy, hogy hívják a kutyádat, hány éves, te hány éves vagy, ilyenek – szóval mindenkit kikérdez. (nevet)
– Mit gondoltok, közrejátszhat ebben a nyitottságban, hogy odaadó, figyelmes környezetben nevelkedik?
WJ: Mondhatni közös az értékrendszerünk. Ebbe az is beletartozik, hogy nyitottak és kíváncsiak vagyunk egymásra, ez egyszerűen hagyományozódik a kicsikbe. De mi is rengeteget tanulunk tőlük, ez egy oda-vissza áramlás. Mindent újragondol az ember szülőként. Egy gyermek annyira tisztán, egyszerűen képes fogalmazni, hogy az példaértékű lehet a felnőttek számára. Jó megfigyelők és befogadók. Olyan érzeteket, nekünk bonyolultnak tűnő összefüggéseket képesek a lehető legegyszerűbben közvetíteni szavak szintjén, amin csak bámulunk.
BK: Fontos, hogy az ember szülővé válva átértékeli a saját szüleihez való kapcsolatát is, mert sok mindent tapasztal, amit előtte nem. Elég tudatosan éljük az életünket, ha el is visznek minket az érzelmeink néha és konfliktus van köztünk, az általában nem tart sokáig, nem tudunk hosszabb időt feszültségben tölteni. Mindent megbeszélünk sokszor a legapróbb részletekig, hogy megértsük egymást. Békében vagyunk egymással, és ez az érzelmi biztonság a legtöbb, amit adhatunk a gyerekeknek.
– Hogyan tartjátok fenn ezt a békét?
WJ: Kimondjuk, ha valami nem oké, vitatkozunk, nevén nevezzük a dolgokat.
BK: Jóskából néha nehéz kihúzni a dolgokat, de nem szoktam békén hagyni, ha látom, hogy valami nyomja a lelkét.
WJ: Lassabban tudom feldolgozni a problémákat, legyen az egy magammal lévő nyavalya, munkámmal, egyéb dolgokkal felmerülő konfliktus. Sokszor van, hogy nehezen nyílok meg ezekkel kapcsolatban, jó idő eltelik, amíg meg tudom osztani a bajom, de fejlődök ebben. Érdekes, mert egy év után vállaltuk Juliskát, gyorsan történtek a dolgok. Sokszor egy kapcsolatnál az ember az első időszakban még szemérmesebb, tartózkodóbb, nem mindig tudja megfogalmazni pontosan, mit akar, azt kutatja, keresi leginkább, hogy a másiknak mi lenne a jó. Nagyon kell figyelni a másikra, de arra is, hogy ez ne csapjon át önfeladásba. Ez egy folyamatos éberséget kívánó állapot.
– Hogy érzitek, a gyermekvállalás mennyiben alakított rajtatok a hivatás terén, mennyire inspirál jelenlétük titeket a munkában?
WJ: Könnyebb megtalálni azt az egyszerű fogalmazásmódot, ami a legtisztábban tud egy-egy tartalomhoz kapcsolódni. Rám korábban is evidens és jellemző volt ez a hozzáállás, de ez a gyerekeink által még inkább felerősödött.
A lényeglátás kulcsfontosságú. A legbonyolultabb és legszövevényesebb Csehov-darab is a legérthetőbb jeleket kell, hogy tartalmazza. Az életben is nagyon fontos, hogy tisztán, pontosan fogalmazzuk meg, mik a vágyaink, a céljaink.
BK: Nekem magabiztosságot adott. Mindig is nagy harcaim voltak az önbizalommal. Igazán erőt adó volt például megtapasztalni, hogy mire képes a testem a várandósság, a szülés alatt. Egészen közel kerültem valamiféle „őserőhöz”, ami bennem van. A nőiességem megéléséhez is sokat adott, akkor kezdtem igazán nőnek érezni magam, amikor sok más nőtárssal együtt ott voltam a kórházban a szülés után. Hirtelen elemi erővel hatott rám, hogy micsoda sorsközösség ez. Ha bármikor egy kis lelki munícióra van szükségem a színházban, akkor elképzelem az otthonunkat, a gyerekeket, és máris jobban érzem magam.
WJ: Ehhez kapcsolódva egyébként szerintem az is nagyon fontos, hogy normálisan tudjon dolgozni az ember. Ha a színházakon belüli kis közösségek megerősödnek, együtt tudnak rezegni, akkor az rendkívül áldásos. Egy olyan korszakban, amikor rengeteg a diszharmónia, sokat tud segíteni egy ilyen inspiráló, támogató közösségi lét.
– Kulcsfontosságú lehet ebben a generációk hatékony együttműködése, egymás értékeire és nem a különbségeire fókuszálva is. Milyen fontosabb nemzedéki „energiaáramlást” említenétek a színház kapcsán?
WJ: Nagyon sokat kaptam idősebb kollégáktól – bár lassan most már azt is mondhatom, hogy a fiatalabbaktól is. (nevet) De tényleg, ha valaki most jön ki az egyetemről, az már tíz évvel fiatalabb, mint én. Ez egy lényeges korkülönbség. Teljesen más perspektívákkal rendelkeznek, akik újonnan jönnek, akár gyakorlatra, akár szerződni a színházhoz. Csodálom őket, sokat lehet tőlük tanulni, friss energiáik vannak.
BK: A 60-as, 70-es generációhoz azért könnyebb kapcsolódni, mert náluk már van egyfajta megnyugvás. Felnőttek a gyerekek, szakmailag elértek komoly érdemeket, nem konkurenciaként tekintenek ránk. Az első körülbelül öt év borzalmasan nehéz pályakezdőként egy színházban. Mindenki zavarban van, gátlásos, akármilyen tehetséges vagy bátor is. Évek, tapasztalatok, mire az ember leküzdi a blokkokat.
WJ:
Azt gondolom, a kételkedésnek és a nyitottságnak folyamatosan, minden korban ott kell lennie egy színészben. Ha elkezdek beszélgetni arról tényleg nagyon nagy, legendás színészekkel, mit jelent ez a színpadra lépés, hogy az ember odaviszi mindenét a színpadra, fölrakja az egész lényét, életét, karrierjét, óriási rizikó.
Mindenki tudja, ki az a Halász Judit, Kern András, Hegedűs D. Géza, Lukács Sándor és sorolhatnám, és ők ennek a terhét viszik is. Ugyanolyan nehéz helyzet, mint pályakezdőként az, hogy ki vagyok, hol vagyok ebben az egészben, mert nekik már azzal kell küzdeni, hogy mi az, ami hozzájuk kapcsolódik, és tartani kell a színvonalat, amit az ő nevük, személyiségük jelent. Ez óriási felelősség.
– József, te a zenei munkásságod kapcsán is találkozol „a nagy generációval”. Hogyan éled ezt meg?
WJ: A zene a maximális öröm és szenvedély. Hatalmas megtiszteltetés és élmény volt Dés Lászlóval dolgozni nemrég a müpás koncerten, és a Dusán 77-en szintén a Müpa-koncert kapcsán, ahol Pici bácsival zenélhettünk együtt. Életre szóló élmény ilyen egyéniségek közelében lenni. Nagyon megtisztelő gesztus volt Kern Andrástól, hogy felkért, hogy lépjek fel a januári szülinapi koncertjén. Csodálatos koncert volt.
Emlékszem, felhívott, és azt mondta, „Szeretném, hogy te ott legyél”. Annyira meg voltam döbbenve, hogy hirtelen azt se tudtam, mit mondjak. Hát mondom persze, szívesen, de mit fogok énekelni, satöbbi, elkezdtem izgulni, jó, de mire gondoltál?„Nekem az mindegy, nem érdekel, csak legyél ott!” Megható, kedves volt ez a felkérés, egy életre magammal viszem az élményt.
– Zárásként, visszakanyarodva a beszélgetés elejéhez, az imént említett nagy művészegyéniségek nélkül mennyivel szegényebb lenne a kultúránk és a történelmünk…
BK: Bennem sokszor felmerül, hogy bárcsak olyan korszakban születtem volna, amikor nagyobb értéknek számított a művészet, a kultúra. De ilyenkor eszembe jut az is, hogy akkor talán nem lenne családom, mert sokkal fontosabbnak érezném azt, hogy a valódi társadalomformáló hatása és ereje van annak, amit színészként csinálok.
WJ: A ’60-as, ’70-es években szerintem tényleg „életre-halálra” ment a játék és a színház, és nagyon más volt a társadalmi megítélése és státusza egy színésznek. Mai szemmel ennek van pozitív és negatív oldala is. Pozitív például, hogy ha bárhol a körúton egy vígszínházi színész bement egy kávéházba, megállt az élet. Úristen, bejött „a művész”, oltári nagy tekintélye volt, de kérdés, hogy ez a tekintély mennyire jelentett egyben távolságot, nem egyenrangú emberi viszonyt. Ma nincs ekkora különbség. Bárki odajön, szelfi, szevasz, hogy vagy. Gondold már el, Latinovitshoz valaki odaugrál a körúton, hogy „jaj, Zolikám, egy szelfi”! (nevet)
