Szerző: Szatmári Róbert

Nem gyakran látni élőben Magyarországon az első „igazinak” tartott operát, az Orfeót.  Nem is olyan régen azonban kivételes szerencsében részesülhetett a magyar közönség, a Müpában ugyanis korhű előadásban lehetett látni-hallani Monteverdi remekművét. Nem is akármilyen felállásban, hiszen a zenekar az Ensemble L’Arpeggiata volt, Orfeót pedig Rolando Villazón énekelte. Kivételes estének néztünk elébe. Én is így készültem. Kivételes ráhangolódással, mert nagyon fontos nekem a barokk zene és a historikus előadásmód. Ennek ellenére (vagy épp ezért) mindig azt gondoltam, hogy az ilyen muzsika befogadása meglehetősen hangulatfüggő. Vagy rögtön magával ragad, de az is megeshet, hogy elmegy mellettünk a darab, esetleg mi a darab…

Az Óbudai Danubia Zenekar koncertjén voltam, amikor eszembe jutott az akkor is épp mellettem ülő koncertlátogató társam korábban hozzám intézett kérdése: mire gondolok, mi jár a fejemben, amikor hangversenyen hallgatok egy művet. Azt gondoltam, mi sem egyszerűbb felelni erre a kérdésre, és éppen elkezdtem volna sorolni, hogy… De alig voltam képes bármit is mondani,  üres közhelyeket pufogtattam, azután ezeket is abbahagytam. Végül azt válaszoltam, hogy gondolkodom rajta, és mindenképp kifejtem majd legközelebb, mert nem akarok sem pontatlanul fogalmazni, sem valótlant  állítani. Persze, a beszélgetés elmaradt, és nagyon sokáig nem is mentünk együtt koncertre. Egészen mostanáig. A Hámori Máté vezényelte koncert a…

Mindenki ismer legalább egy operettet. A Csárdáskirálynőt, azt biztosan. Vagy van valamilyen viszonya a műfajjal, imádja, lenézi, rajong érte, megveti. Az operett mindenkinek mást és mást jelent: kinek nosztalgiát, kinek felhőtlen szórakozást, kinek komolyan nem vehető, de mégis szerethető életérzést.  Én, mint minden klasszikus zenei műfajt, a színpad felől közelítettem meg az operettet is. Korán jöttek azok a kitörölhetetlen és máig ható impulzusok, amelyek alapjait képezték az operettről alkotott véleményemnek. Így például a már legendás, Mohácsi János-rendezte  kaposvári Csárdáskirálynő, amit  tizenéves koromban láttam, azt hiszem, épp egy vasárnap este a televízióban, valamikor a ’90-es évek első felében. És tetszett, nagyon. Erős…

A Budapesti Fesztiválzenekar hamarosan műsorra tűzi Richard Strauss Alpesi szimfóniáját (Korngold Hegedűversenyének kíséretében). Közel áll hozzám Richard Strauss, még akkor is, ha nagyon sokszor túlírtnak, terjengősnek, nem egyszer még giccsesnek is érzem. Az elkövetkező koncert megint arra késztetett, hogy végiggondoljam, mit jelent számomra a Strauss-univerzum?

A kérdésfelvetésnek semmi köze az ezotériához, ráadásul elég triviálisan is hangzik, de vállalom. Nemrégiben Brahms Hegedűversenyét kétszer is volt alkalmam meghallgatni. Először Leonidas Kavakos volt a szólista, a lipcsei Gewandhaus zenekarát pedig Herbert Blomstedt dirigálta. A második koncerten is nagy hagyományú német zenekar kísérte Veronika Eberle hegedűművészt. Ezúttal a Hamburgi Állami Filharmonikus Zenekar játszott Kent Nagano vezetésével. És nekem olyan érzésem volt, mintha két teljesen különböző művet hallottam volna. A Blomstedt-Kavakos értelmezés kevésbé tűnt hivalkodónak, stílusbravúrszerűnek, azt éreztem, hogy minden alkotóelem, a szólista, a karmester, de az egyes szólamok is azért a bizonyos teljes egészért léteznek, míg a végén minden összeáll egyetlen  képpé.…

Nem is szeretem a rajongás-szót. Mindig is azt gondoltam, hogy viszonylag tájékozott és alapos vagyok ahhoz, hogy kellő értékeléssel, elemzéssel, magamon átfuttatva, tudatosan válasszam ki tetszésem tárgyát, egy zeneművet, egy festményt vagy épp egy drámát.  Persze, van, ami jobban tetszik, és van, ami kevésbé. Van, ami órákig magába szippant, van, amit néhány perc után elengedek. A Wagner-kultuszt sem értettem sokáig. Hosszú ideig valami olyan nagy, intézményes rendszernek gondoltam, ami épp a leglényegesebbről vonja el a figyelmet: a tartalomról. Hiszen, ha már kultusz, akkor mindenképp valami hatalmas, gigászi jelentőségteljes monstrumra gondolunk, és azonnal eszünkbe is jut, hogy miért alakult ki egyáltalán…

A mostani posztnak lehetne a Látomások címet is adni, hiszen ezúttal alapvetően vizuális természetű élményekről lesz szó. Egész pontosan az operáról, még pontosabban az operák, zenedrámák színpadra állításáról. Régi nagy szerelem ez, operarendező akartam lenni ifjúkoromban. Ma is határozottan emlékszem az első pillanatra, ami annyira megérintett, hogy azonnal elkezdtem végighallgatni a fellelhető operairodalmat, nemsokára pedig már különböző rendezői koncepciókat kutattam a Mezzo/Muzzik operaközvetítéseiben. Ez a pillanat pedig az volt, amikor megvettem Koltai Tamás:Az opera per című könyvét egy Múzeum körúti antikváriumban. Az 1990-ben megjelent könyv interjúgyűjtemény, a szerző énekesekkel, rendezőkkel, karmesterekkel beszélgetett, és velük együtt próbálta körüljárni az opera, mint…

Nem mondhatnám, hogy túl sok kortárs zenét hallgatok. Nem azért, mert nem szeretem, vagy nem vagyok kíváncsi és nem érdekelnek az aktuális trendek, vagy csak kevéssé tartom befogadhatónak a jelenkori zenét. Hanem inkább csak azért, mert őszintén szólva biztonsági játékos vagyok. Ha zenei élményekre vágyom, elsőként ismerős területekre evezem, nyugalmat várok, merengést, kizökkentést a mindennapokból. Persze nem akarom azt mondani, hogy John Cage mindezt nem képes megadni, és azt sem, hogy állandóan Mozart pörög nálam minden felületen. Mint ahogy azt sem, hogy nem jó elmélyedni, és gondolataimba merülni zenehallgatás közben, kortárs zenei kérdésekre próbálgatva választ keresni. A lényeg az, hogy…