Szomorú vasárnap

Van egy mániám: ha valami nagyon megtetszik, akkor abból sok kell. Így esett meg velem, hogy észrevétlenül rengeteg feldolgozásban gyűlt össze a gépemen a Szomorú vasárnap című Seress Rezső-dal. Nagyjából három-három és fél órányi melankólia – gondoltam én; a végén majd még valami baj lesz. Nem lett. Sőt!

Nyomos gloomyt tol mai szetben nagybrit ace beats king – mintha tudná, hogy mindenmagyarnak csupán egymai királyságnemzet az angolok irányból.

Honnan tudhatná Matt Elliot sok év távlatából, hogy általa dala épp passzol pont budapestidőjárás, általánoshangulat, univerzumborzasztó, szomorúmindenség.

Mickey Baker amerikaszerte közepeskedvelt, vagy kevésbé ismert, de rendkívül összetéveszthetetlen egyéni stílusában gitárolt művészete majd’ egyidős címdallal, daltémaként felhasznált önmegvalósítássá nemesült Vasárnappal.

Ma nem a szomorú vasárnapot kapod kedves olvasó, de még csak a rendkívül magas labdát sem fogom leütni, se nem megyünk kegyeletkattintósba, sokkal inkább a fúziós elégjóba kalauzolt hettyegés lesz a fókuszban.