Nyomos gloomyt tol mai szetben nagybrit ace beats king – mintha tudná, hogy mindenmagyarnak csupán egymai királyságnemzet az angolok irányból.
Szomorú vasárnap
Van egy mániám: ha valami nagyon megtetszik, akkor abból sok kell. Így esett meg velem, hogy észrevétlenül rengeteg feldolgozásban gyűlt össze a gépemen a Szomorú vasárnap című Seress Rezső-dal. Nagyjából három-három és fél órányi melankólia – gondoltam én; a végén majd még valami baj lesz. Nem lett. Sőt!
Honnan tudhatná Matt Elliot sok év távlatából, hogy általa dala épp passzol pont budapestidőjárás, általánoshangulat, univerzumborzasztó, szomorúmindenség.
Tökéletes egyvelege a zenemindenségnek a Naledi Masilo torkából fakadó Szomorú, kísérve nagybőgős alázattudásával.
Amúgy hogy elég unalmas kover hallik, van némi izgibája, míg bácsi anyanyelvén plöntyögi dalunk.
Mickey Baker amerikaszerte közepeskedvelt, vagy kevésbé ismert, de rendkívül összetéveszthetetlen egyéni stílusában gitárolt művészete majd’ egyidős címdallal, daltémaként felhasznált önmegvalósítássá nemesült Vasárnappal.
Kevésbé Szomorú, ha gigaslágerek döbbennek össze, főleg ha Evan Dando brummogja nekünk el medley-ben mondjuk Hairrel keverten.
Főleg hogy improvizáció ami agyműködésnek egy nyilvánulása meg, hiába a tökéletes virtuozitás, ha hiányzik a tekervény.
Ej, de jó lenne arról számolni be, hogy minő frankóság jut mára Szomorún, ám csupán a szokványos fintorgós betűvetés marad Margarita Tsoukarelas verziója nyomán.
Ma nem a szomorú vasárnapot kapod kedves olvasó, de még csak a rendkívül magas labdát sem fogom leütni, se nem megyünk kegyeletkattintósba, sokkal inkább a fúziós elégjóba kalauzolt hettyegés lesz a fókuszban.
Egészen hihetetlen, miféle Szomorú kultusz uralkod Vietnámban.