A Színházi Kritikusok Céhe posztumusz különdíjjal tiszteleg Lengyel Anna dramaturgi, műfordítói, színházszervezői munkássága előtt.
Persze, a világ legnagyobb igazságtalanságai között tartom számon, hogy Anna nem veheti át a Színikritikusok díját, mert meghalt.
Odaadhattuk volna neki például a Black Riderért – elég sokat küzdött érte, hogy Tom Waits és Williams S. Burroughs avantgárd „musicaljét”, amely eredetileg jó harminc évvel ezelőtt, Robert Wilson szcenírozásában indult világhódító útjára, itthon is láthassuk Ascher rendezésében. Mert Annának ez az akciója, mint cseppben a tenger, mutatja a túl rövid pályája egészét.
Világpolgár, illetve világszínházi polgár volt, akinek olthatatlan és kielégíthetetlen kíváncsisága révén mindannyian sokat tanultunk; megismertünk rengeteg drámát a világ minden szegletéből, mert ő egy tudás- és információs központ volt.
Odaadhattuk volna ezt a díjat azért is, ahogy számos hazai rendezőt segített érvényesülni a világszínházban – amolyan export-import tevékenység volt ez a dramaturgi munka, amelyben jól jött ugyan a flott nyelvtudás, de még jobban a színházi szakértelem és a közvetlen karakter.
Aztán odaadhattuk volna a PanoDrámáért, vagyis a magyar nyelvű verbatim színház megalapításáért, amely első ugyan a maga nemében, de minden hazai dokuszínház az ő köpönyegéből bújt ki.
És hát igen: odaadhattuk volna azért a kérlelhetetlen kiállásért, amely mindig a hátrányos helyzetűek, az elesettek, az igazságtalanságok áldozatainak oldalára állította, és hangosan, ellentmondást, mi több, óvatos tartózkodást sem tűrően kérte számon és kárhoztatta a hatalom packázásait. Mondjuk, ezért tán nem adtuk volna, mert az ilyesmiben magunk is óvatos tartózkodók vagyunk.
Dramaturg. A magyar színház fáradhatatlan robotosa. A szó tág, legtágabb értelmében. Ezért adjuk a díjat Lengyel Annának.
A laudáció szerzője: Csáki Judit, a Színházi Kritikusok Céhének tagja
