Orgona: a hangszerről a legtöbb zenehallgatónak komoly barokk darabok jutnak eszébe. Buxtehude, Bach, Frescobaldi alkotásai. Vagy a romantikus és századfordulós mesterek: Liszt, César Franck, Reger. Modern komponisták? Kevésbé. Pedig a 20. század második felében az orgonamuzsika egyik forradalmára az új zene kiapadhatatlan képzelőerejű mestere, Ligeti György volt. Születésének centenáriuma alkalmából október 4-én billentyűs műveinek világába hívja felfedezőútra a közönséget Fassang László.
- hirdetés -
Az orgonaestnek címe is van, illő tehát ezzel kezdenünk. „Gigantikus protézis”? Mit kell ezen érteni? A sokoldalú Ligeti talán fogpótlástannal is foglalkozott? Egy 1961-es nyilatkozata közelebb visz a megoldáshoz: „Az orgona egyrészt mindeddig felderítetlen hangszínlehetőségeinek hihetetlen gazdagsága, másrészt (és elsősorban) hiányosságai — tehetetlensége, merevsége, szögletessége — révén keltette fel az érdeklődésemet. Ez a hangszer olyan, mint egy óriási protézis. Izgatott, hogy rájöjjek, hogyan lehet ezzel a protézissel újból megtanulni járni.”
Ligeti tehát nem fogakra, hanem végtagokra gondol, és a hangszerek királynőjének merevségére utal. Hát igen, ami azt illeti, Őfelsége kissé nyársat nyelt. De milyen legyen egy királynő? Köti az etikett. Az orgonát is sok minden „köti”. Billentyűi például a zongorával ellentétben nem reagálnak a lenyomás módjára, vagyis a játékmóddal nem lehet sem színeket, sem hangerőfokozatokat árnyalni. Ez mind mechanikus úton történik, kapcsolókkal, regiszterekkel. Vagyis a kontaktus a hangszerjátékos és a hangszer között nem olyan közvetlen, mint például a fuvola vagy a hegedű esetében. Az orgona, ne kerteljünk, személytelen szerkezet, ha mégoly csodálatos is.
Ligeti „orgonaügyi felforgató tevékenysége” abból állt, hogy ezt a szerkezetet akarta közvetlenné, személyessé tenni. Erről szól rejtélyes mondata, melyben arról beszél, hogy izgatta, hogyan lehet ezzel a protézissel megtanulni járni. Orgonaműveiben a rá jellemző zeneszerzői gondolkodás szélsőségeivel megszünteti a hangszer fegyelmezettségét, távolságtartását: szenvedélyessé teszi, néha valósággal úgy érezzük, felrobbantja szegény hangszert. De hát ez Ligeti: ha valahová beteszi a lábát, ott a dolgok többé nem maradnak olyanok, amilyenek voltak.
Fassang László koncertjén meghallgathatjuk Ligeti legendás orgonaművét, a Voluminát, és két etűdjét, az Harmonies és a Coulée címűeket. Elképedhetünk: a zeneszerző orgonán is létrehozza azokat a „hangfelhőket”, amelyek szimfonikus zenéjének oly fontos jelenségei, ráadásul ezen a nagyon régi instrumentumon olyan hanghatásokat kelt, amelyeket máskor csak az elektronikus zenében hallhatunk. Nincsenek dallamok, nincsen ritmus a szó hagyományos értelmében. Foltok, sávok, hullámok vannak. Ha valaki látta már e művek kottaképét (felvételekkel együtt hozzáférhetők az interneten), modern grafikák juthatnak róla eszébe. Pedig Ligeti Várnai Péternek adott hajdani interjújában ezt mondta:
„…a Volumina lejegyzése tulajdonképpen precíz notáció. Akárki játssza le, ha pontosan betartja a használati utasítást, az eredmény majdnem mindig azonos. Elaszticitás: idő- és hangmagasságbeli rubatóról van szó. Az időbeli rubatót rég ismerjük, a hangmagasságbelit még nem ismertük. Ez abban a pillanatban válik lehetségessé, amikor nem az egyes hangok magassága a döntő, hanem a hanghalmazok, azok tömege és szélessége.”
Hanghalmazok: érdemes eltenni magunkban ezt a szót, és elővenni, amikor a Voluminát hallgatjuk.
Ligeti azonban nem beskatulyázható szerző. Miközben szélsőségesen modernnek és örök kísérletezőnek érezzük, ne feledjük, hogy szoros kapcsolatot ápol a régi mesterekkel. Ezért szólalnak meg Fassang László koncertjén Ligeti művei között Bach és Frescobaldi alkotásai: észrevehetjük az itt is, ott is jelen lévő logika meghatározó szerepét, a konstruktív gondolkodást, a „zenei tervezőmérnökök” munkáját múltban és jelenben. Frescobaldi különösen fontos: nélküle aligha született volna meg Ligeti sorozata, a redukált hangkészletek használatának módjaival kísérletező Musica ricercata. Meghallgathatjuk a Hungarian Rock című Ligeti-remeklést is, amely lenyűgözően eredeti ritmikájával és hangzásvilágával egyaránt hat. Ez a mű nem orgonára, hanem csembalóra íródott. Apropó csembaló: Fassang László koncertjén nemcsak a Müpa nagytermének orgonáját hallhatjuk, de Hammond-orgonát, MIDI-orgonát és zongorát is. Az a körülmény pedig, hogy a Musica ricercata és a Hungarian rock témáira az orgonaművész improvizál is, no meg az, hogy a zenei élményekhez Besnyő Dániel és Kiss Patrik fényfestése társít vizuális élményt, Ligeti szellemét idézi, mely szerint a művészet felfedező tevékenység, amelynek során kreativitásunk új utakat keres. Az utak száma pedig — mint Ligeti életműve illusztrálja — végtelen.
