Szulák Andreával nap mint nap találkozhatunk többek között a Madách Színház vagy az Operettszínház színpadán, kevesen tudják azonban, hogy gyermekként az Erkel Színház rangos előadásainak szereplője volt. Éneket szeretett volna tanítani, de a sors a színpad felé terelte. Az előadóművésszel az operával való kapcsolatáról beszélgettünk.
– Fiatalon az opera világa szinte a szó szoros értelmében rabul ejtette.
– Gyerekként az egykori Köztársaság térre, mai nevén II. János Pál pápa térre jártam óvodába. Egy alkalommal édesanyám legnagyobb meglepetésére, nem onnan, hanem a szomszédban lévő Erkel Színházból kellett hazavinnie, aznap ugyanis gyerekszereplőket válogattak a Magyar Állami Operaház előadásaihoz. Négy-öt éves lehettem ekkor.
– Milyen emlékei vannak ezekből az évekből?
– Szerepeltem a Falstaffban és a Pillangókisasszonyban, a Porgy és Bessben, a Manon Lescaut-ban, és tisztán emlékszem, hogy
egyszer ki kellett, hogy vigyenek a színpadról mert annyira megijedtem attól, ahogy Komlóssy Erzsébet Azucenaként átkokat szór Verdi Trubadúrjában.
Bár gyerek voltam, de úgy érzem, hogy ez egy meghatározó időszak volt. Olyan művészekkel állhattam egy színpadon mint Begányi Ferenc, Házy Erzsébet, Orosz Júlia, Palcsó Sándor, Radnai György és Szirmay Márta.
– A pályaválasztásában is része volt ezeknek az élményeknek?
– Az én gyerekkoromban még nagy tisztelet övezte a klasszikus zenét, beletartozott az általános műveltségbe. Talán nem is létezett olyan általános iskola, ahol ne működött volna valamilyen kórus, vagy énekegyüttes. Érdekelt ez a világ, engem nem kellett győzködni, hogy részt vegyek benne. Arról nem is beszélve, hogy eredetileg középiskolai énektanár szerettem volna lenni.
– Zenésznek vagy színésznek tartja magát?
– Az igazság valahol a kettő között van. Tény, hogy a színészek között zenésznek, a zenészek között pedig színésznek számítok, de
én élvezem, hogy a személyiségem behatárolhatatlan.
Ez a helyzet folyamatos inspirációt jelent a számomra. Amikor megkaptam az első személyi igazolványomat, azt írták bele, hogy előadóművész. Én interpretálni tudok, bizonyos feladatoknak megfelelni.
– Ezért választotta végül a színpadot a tanítás helyett?
– Az a típus vagyok, akit a lehetőségek találnak meg, nem pedig fordítva. Valójában mindig a mestereim terelgettek, én pedig megfogadtam a tanácsaikat. A magyar énektanítás kimagasló személyisége, Sík Olga volt az, aki egyértelműen eltanácsolt a tanítástól, és azt mondta, hogy menjek inkább hozzá az Országos Szórakoztatózenei Központ Stúdiójába.
– Szinte nincs olyan nap, hogy ne találkoznánk önnel a Madách Színház, vagy a Budapesti Operettszínház színpadán. A felújítás óta volt már az Operaházban?
– Egyelőre még nem láthattam, de ez nem tart sokáig. Az OPERÁ-s kollégáim mindig előszeretettel hívnak a premierekre, most például Rost Andrea készül új bemutatóra. Komlósi Ildikóval és Sümegi Eszterrel is szimpatizálunk, előadásaikkal nem egyszer csaltak már könnyet a szemembe.
– Musical, operett vagy opera. Lehet, illetve kell rangsort állítani?
– Én zenei mindenevő vagyok, és az is távol áll tőlem, hogy címkéket ragasszak. Jelenleg például egy dal, pontosabban egy klip felvételén dolgozom együtt Molnár Leventével. Ha azt kérdezte volna, hogy melyik a kedvenc operám, nem tudtam volna megmondani, mert
egy-egy zene vagy előadás mindig az adott hangulatomnak, élethelyzetemnek megfelelően hat.
Olykor Mozartban találom meg azt, amit keresek, legutóbb pedig például egy Turandot-előadás volt, ami teljesen magával ragadott. Örülök, mert azt tapasztalom, hogy a közönség nagy része is így működik. Ha egy jó előadást láthatnak, olyat, ami megérinti őket, akkor csakis az élmény lesz a fontos. Korábban az opera például mumus volt, most azt tapasztalom, hogy igenis szexi.
– Ezt miből gondolja?
– Megváltozott az opera formai világa, ami önmagában sokkal több fiatalt vonz. Manapság már nem azt kell órákon keresztül nézni, hogy egy éltes nő agonizál a színpadon és úgy tesz, mintha tizenhat éves lenne, illetve jelentéktelen férfiak sem próbálnak meg egy hősszerelmes bőrébe bújni. A kortárs rendezések egészen izgalmas helyzeteket teremtenek, és látványbeli újdonságokat is hoznak. Úgy gondolom, hogy az olyan innovációk, amik nem rúgják fel teljesen a hagyományokat, előrevezetők. Meg kell ugyanis teremteni annak a lehetőségét, hogy mindenki meg tudja találni a saját igazságát egy előadásban. Egy kevésbé újító, poros látványvilágú produkció erre nem biztos, hogy képes, mégha sokaknak ez jelenti is az operát.
– Ha kikapcsolódásra vágyik milyen zenét hallgat?
– Édesanyámnak hatalmas lakklemez-készlete van, amit lépésről lépésre digitalizálok, úgyhogy van miből választani, utána pedig szeretném ezeket a ritkaságokat egy gyűjtemény javára vagy jótékonysági célra felajánlani. Minden, amit hallgatok, inspirációt jelent, többek között már évek óta foglalkoztat, hogy férfihangra írt operaáriákat énekeljek fel. Izgalmas kihívásnak és egyfajta útkeresésnek is gondolom, de egyelőre még nem vágtam bele, így is nagyon sok a feladatom.