Hogyan legyünk naprakészek a digitális transzformáció komolyzenei vonatkozásaival? Hogyan használjuk jól a technológiát a műfaj, annak művelői és a közönség érdekében? Kolesár Krisztián marketing és digitális szakértő, tanácsadó, a Budapesti Fesztiválzenekar és a Luxemburgi Filharmónia volt marketingvezetője ezekben a kérdésekben igyekszik segíteni legfrissebb tapasztalataival most induló „A tech-etség kötelez” című blogjában. Az első bejegyzésben az idén májusban az interneten több, mint százmillió forintért elkelt kórusműről tudhatunk meg részleteket. A világ első jelentős komolyzenei NFT értékesítése ráirányítja a figyelmet a blokklánc technológia lehetőségeire, mely forradalmi újításokat hozhat a zeneipar számára is.
Amilia Earhart a 20. század első felének úttörő pilótanője volt. 1897-ben Kansasben született, és ő volt az első nő, aki egyedül átrepülte az Atlanti-óceánt. Hírnevét felhasználta, hogy segítse a női pilótaképzés elfogadottságát és ezzel a női egyenjogúsági mozgalmak egyik fontos szimbóluma lett.
Earhart 1937-ben arra vállalkozott, hogy első női pilótaként körbe repüli a Földet. Merész terve majdnem sikerült is, de az út utolsó szakaszán, július 2-án a Csendes-óceán felett nyoma veszett. Ugyanezen a napon Betty Klenck, az ekkor 15 éves floridai lány szülei rövidhullámú rádiókészüléke előtt üldögélve, kedvenc hobbiját űzte, jegyzetfüzetébe jegyezte le kedvenc számai dalszövegét. A rádió keresőgombját tekergetve viszont egyszerre furcsa hangokra lett figyelmes, egy női hang segítséget kért.
Betty szorgalmasan jegyzetelte a szavakat, melyek egy bajba jutott nő és egy férfi segélykérései voltak. A rádióadásban Amelia Erahart neve is többször elhangzott. Hazaérkező apjának is beszámolt erről, aki értesítette a parti őrséget, akik megnyugtatták, mindent kézben tartanak, aggodalomra nincs ok.
Amelia Erhartot és navigátorát három nappal később halottá nyilvánították, holttestük és repülőgépük roncsa sosem került elő.
A két nő sorsának véletlen összekapcsolódása még 2018-ban ihlette meg Sam Burkhamet, a dallasi Verdigris Énekegyüttes művészeti vezetőjét, hogy felkérje Nicholas Reeves zeneszerzőt egy elektronikára is épülő kórusmű megalkotására. A Betty’s Notebook cím darabot 2021. május 8-án egy online aukción, NFT formájában 375 ezer dollárnak (azaz 110 millió forintnak) megfelelő Ethereum kriptovalutáért értékesítettek.
A mű technikai megvalósítása és persze szenzációs értékesítése is számos érdekes kérdést felvet a zeneipar további fejlődését illetően. A hírek ugyanis eddig inkább ellenkező előjelűek voltak: a Covid19 miatt munkájukat és megélhetésüket elvesztő muzsikusokról, megszűnő vagy a létezés határán egyensúlyozó együttesekről olvashattunk.
Hogy lehet, hogy egy kis kortárs zenei együttes egy lényegében ismeretlen szerző művét ilyen mesés összegért adja el? Felvirradt a zeneipar monetizációjának új hajnala?
Sajnos még nem: a művet megvásárló Metapurse nevű kripto-projektekbe fektető pénzügyi alap ugyanis ugyanaz volt, amelyik néhány hónappal korábban 69 millió dollárért (20,4 milliárd forint) megvásárolta az egyik első képzőművészeti NFT-t, Beeple nevű webdesigner-képzőművész egy jpg képét, azaz egy csak elektronikusan létező állományt. Az ok ugyanaz volt: ez volt az első. A Kánaán tehát még nincs itt, de ahogy a képzőművészetben már jelentős forgalma van az NFT műveknek, a zeneipar számára is új távlatokat nyithat ez a technológia. Még homályos, hogy pontosan hogyan, de a jelenség megfigyelése fontos, figyelmen kívül nem hagyható. Nem csak az értékesítés, hanem művészeti koncepciók új lehetőségei miatt sem.
Kezdjük az értékesítés, a szerzők, előadók kifizetésének új lehetőségeivel. Ennek megértéséhez viszont elengedhetetlen, hogy jobban lássuk az NFT-k technikai működését.
Az NFT-k, azaz non-fungible tokenek teljesen egyedi, mással nem összekeverhető azonosítók, melyek blokkláncokon helyezkednek el. A blokklánc (vagy angolul blockchain) számítógépek nem központosított hálózata, mely egyfajta hálózatra szétosztott „regisztert” vagy „főkönyvet” jelent, ahol ezek a tokenek adásvételét tartják nyilván. Bármilyen adásvétel történhet itt és semmilyen központosított szervezet, cég vagy személy sem irányítja vagy működteti ezt.
Talán ez az első és leginkább újszerű ebben a technológiában, hiszen eddig mindent valakinek menedzselnie kellett ahhoz, hogy az valahogy működjön. Eddig a tranzakciókat központi bankok, kormányok, nemzetközi szervezetek felügyelték. Ezzel szemben a blokkláncokat több ezer, vagy hatványaival több összekapcsolt, egymástól független, erre a célra telepített számítógép alkotja és irányítja. Ezek a csomópontok egyenként tartalmazzák a blokklánc összes tranzakcióját. A gépek elhelyezkedése földrajzilag teljesen decentralizált, az egész bolygót lefedik, mely által a lánc nagyon biztonságos, gyakorlatilag feltörhetetlen. Az NFT-k tehát az ezeken a láncokon, egy adott vagyontárgyhoz rendelt egyedi és megismételhetetlen azonosítók, melynek tranzakcióit a blokkláncokban tartják nyilván. Ezek kötődhetnek akár fizikai tárgyakhoz is, de leginkább digitális állományokat azonosítanak.
Ez utóbbiak tulajdonjogi kérdése elsősorban a vizuális művészetek számára érdekes, a zeneiparban egy mű eredetijének birtoklása kevéssé vonzó. Itt elsősorban a felhasználások, példány megvásárlások után járó jogdíjak azok, ami miatt a zenészek számára sem érdektelen a téma.
Minden digitális műről ugyanis – legyen az egy kép, videó vagy hangállomány – tetszőleges számú digitális másolat készíthető, melynek a minősége megegyezik az eredetiével és mivel fizikailag nem létezik, páncélszekrénybe vagy múzeumba sem lehet bezárni. Mivel az eredeti mű „fogyasztása” nem ütközik fizikai korlátokba, azt bárki elküldheti emailen, megnyithatja számítógépén vagy telefonján, ezért ez az eredetiség kérdése felhasználói szempontból nem is érdekes többé.
De nem így a művészeknek, esetünkben a zeneszerzőknek és előadóknak. A streaming-ipar már kivéreztette szinte a teljes lemez- és félig meddig a hagyományos zeneipari modellt. Ez különösen a pandémia miatt bevezetett korlátozások alatt tetőzött, amikor az előadóművészek elvesztették az egyetlen még megmaradt, jelentősebb bevételi forrásukat, az élő fellépéseket is. Ha az állam vagy filantrópok nem támogatják őket az maga a katasztrófa, hiszen felvételeik streaming értékesítése már digitális mammutvállalatok kezében van, mely után a legtöbben csak filléreket kapnak. Ráadásul ez csak a jéghegy csúcsa.
A víz alatti rész, az illegális felhasználások, másod- és harmadértékesítések mocsara, mely a művészek megélhetése szempontjából nagyon hátrányos mindaddig, míg egy mű tulajdonjoga az első publikálástól után gyakorlatilag követhetetlen. Ha a tulajdon- és felhasználási jog tiszta és a művészhez minden tranzakció után azonnal eljut az őt megillető ellenérték, az valóban új távlatokhoz vezethet. Az is dereng már, hogy hogyan.
A Bitcoinhoz, és más kriptovalutákhoz hasonlóan az NFT-k is blokkláncokon vannak, ahol gyakorlatilag beazonosíthatatlan felek közt futnak le tranzakciók. Az eladó és a vevő személye azonban egyáltalán nem is érdekes, ha a tranzakcióból származó jogdíjszázalék azonnal eljut a művészhez. Ez úgy történik, hogy az NFT-k olyan, „okosszerződés” (smart-contract) alapon működő blokkláncokon érhetők el, mint pl. az Ethereum vagy az ICON. Ezekért az NFT-kért a blokkláncnak megfelelő kriptovalutában kell fizetni: ezekben az esetekben Ethereummal vagy ICX-szel. Az eladó és vevő között azonnal létrejön a tranzakció, melyet ezek az okosszerződések szabályoznak. Ez az, ami radikális változást hoz a folyamatba:
eddig ugyanis a felvételek kiadói gyakorolták a jogokat a hangfelvételek felett, akik vagy kivásárolták a session-zenészeket vagy az értékesítések után szétosztották a jogdíjakat az alkotóművészek közt.
Ez egy központosított, nagy menedzsmentet és jogi csapatokat igénylő, bankok és könyvelésen keresztül folyó nehézkes, óriási adminisztrációval járó procedúra, amely sok időt vesz igénybe. Az okosszerződések ugyanakkor a teljes folyamatot automatizálják. Ha valaki akár másod- vagy harmad- negyed- vagy huszonötödik értékesítésen keresztül adja el az én szellemi alkotásomat, az azután járó részesedést – ami lehet, hogy csak 0,5% – azonban azonnal megkapom kripto-pénztárcámba, a tranzakció megtörténtével egyidőben, akkor is, ha a tranzakcióra már egyáltalán nem látok rá. A szerződés feltételei az adott műhöz kapcsolódva – mint metaadat – annak elválaszthatatlan részét képezik. Arról nem is beszélve, hogy az automatizációk környezetbarátabbak is, a kevesebb adminisztráció sokkal kisebb ökológiai lábnyommal jár, mint a hagyományos tranzakciók. Ehhez persze a teljes rendszernek át kell állni NFT alapra, ami nem lesz gyors folyamat, de ha ér becsülni, én személy szerint nem tartom távoli sci-finek az ilyen platformok elterjedését.
A másik terület maga a zenemű felépítése, melyben ez a technológia eddig nem ismert lehetőségeket jelent. Az Async Art, ahol az említett kórusmű is elkelt éppen azért különleges NFT platform, mert nemcsak a kész művet, hanem annak rétegeit is meg lehet vásárolni, a vevők pedig az egyes rétegekből meghatározott számú új művet hozhatnak létre, ezáltal a mű nem végleges, az folyamatosan él, újra és újra teremtődik. A Betty’s Notebook is ilyen mű, melynek rétegei:
- az Amelia Erhardtnak tulajdonított utolsó szavak, töredékek (egy színész által felmondva, hiszen a rádióadásról felvétel nem készült),
- Betty hangja, azaz töredékek egy a 2014-ben elhunyt Betty Klenck-kel készült interjúból,
- Betty rádiója – korabeli jazz sztenderdek, melyeket Betty rádión hallgathatott,
- Betty kórusa – Klenck hangjának spektrális analízise után keletkező felhangok megjelenítése, melyek a „fültanú” érzelmeit jelenítik meg.
A mű Earhart és Klanck véletlen „találkozásának” pillanatait kívánja újrateremteni, azok érzelmi megjelenésével, a rádióadás kihagyásaival. A rétegek folyamatosan változnak, cserélődnek, egymásba fonódnak, a hallgatók pedig „Betty rádióján” szabadon alakíthatják ezt az élményt a rétegek újrakeverésével. A mastert, azaz az eredetileg összerakott művet és a rétegeket külön NFT-ként értékesítették. A master megvásárlója ugyanakkor nemcsak digitális állományokat kapott, hanem egy igazi „rádiókészüléket” is, melynek gombjai forgatásával fizikailag keverhetők újjá a rétegek és a „rádió” LCD kijelzőjén követhető is ez a folyamat. Ezt a készüléket a mű megvásárlói múzeumoknak is szeretnék kölcsönadni a jövőben. A rétegek megvásárlói a rétegeket újrakeverve tovább értékesíthetik azokat, melyekhez az eladó egy külön megvásárolható üres albumot is biztosított számukra.
Bővebb műismertetésbe most nem mennék bele, aki érdekel a műről itt és itt olvashat utána, az Async Art zenei kollekciója pedig itt tekinthető meg.
Láthatjuk tehát, hogy a digitális technológia a művek követhetőségét, az értékesítést és alkotói folyamat lehetőségeit is kiszélesíti. Ennek jelenlegi, kísérleti szintje pontosan megfelel annak, ahonnan a legtöbb nagy trend elindult. Az talán nehezen elképzelhető, hogy holnap már a konyhaasztalnál mixeljük újra kedvenc művészeink NFT rétegeit és Ethereum tárcánk percenként csilingel újabb és újabb bevételek érkezését jelezve, de elég érdekes is mindez ahhoz, hogy ezeket a folyamatokat érdemes legyen innentől kezdve jobban szemmel tartani.
Források és tovább információ: Aubrey Bergauer NFT webinarja, Async Art kripto-művészeti platform, Verdigris Ensemble
