Nem tudom, mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy megértsük és kielemezzük mindazt, ami az Ukrajna elleni totális orosz háború hosszú hónapjai alatt fájdalmasan meggyökerezett bennünk. Olyan kulturális termék létrehozására, amelynek a nagy háború tapasztalataiból kellene születnie, most valahogy nem is gondolunk.
Elsőbbséget a generátorok, a gázolaj, a fejszék, a fegyverek tisztítására szolgáló eszközök és a katonai lábbelikbe való meleg talpbetétek élveznek. Milyen kulturális termékről lehetne szó? Milyen művészetről? Miről beszéljünk és írjunk, milyen szavakat használjunk, hogy elég kifejezők legyenek, miben keressünk új értelmet, milyen jellegű cselekményeket találjunk ki? Túl kéne élni. A dolgok értelmét majd utána fogjuk kutatni. Írni is majd később fogunk. És filmeket forgatni. Kitűnő és nem triviális képi világgal ruházzuk majd fel, amit csinálunk. Mindez el fog jönni. Egyszer.
Háborús időkben a művészet szituatív és expresszív: afféle azonnali fiziológiai reakció az ingerekre. Ez a művészet gyakorta amolyan poszter: ma időszerű, de gyorsan elveszíti aktualitását. Amiről tegnap beszéltünk, mára feledésbe merült, az új ingerek új reakciókat váltottak ki, egynapos kulturális termékeket emelve a felszínre. Volt – nincs. Az információáramlás úgy vonult el mellette, mint füst hatol a kéményen át, csupán finom koromréteget hagyva a falán. Bár előfordul persze másképp is: néhány költőnek, dokumentaristának, festőművésznek egyszer-egyszer sikerül a vérrel együtt a tömény fájdalomnak is olyan rögeit, a jelennek olyan lenyomatait felköhögnie, amelyek igen hatásos tanújelei maradnak bizarr, sötét és ugyanakkor sok szempontból világos korunknak. Van, aki eredményesen tud sebeket humorral, gyengédséggel gyógyítani, valódi tehetsége van kedves szavak és felejthetetlen képek felfűzéséhez egy olyan fonalra, amelybe kapaszkodva vánszorgunk előre. De én nem vagyok ilyen. Az én fonalam valahol a bonyolult labirintus szomszédos kanyarja mögött elakadt.
Volt ez régen másképp is. A 2015–2016-os, „debütáló” háborúm, mikor majdnem másfél évig az ukrán fegyveres erők soraiban szolgáltam, más tapasztalatok mellett egy igen különlegeset is adott. A front közelében – igazából egy körülbelül 10×400 méteres területen – töltött tíz hónap alatt az idő folyását a szokásos helyett új formában tanultam meg érzékelni: az időtlenség élvezete volt ez, mintha végtelen lenne az életem, ahogy vég nélküli valójában az ottani tartózkodásom is, a Popászna melletti ritkás, ültetett erdőben. Nem mentem az idővel, gyakorlatilag nem figyeltem rá, észre se vettem a jelenlétét az életemben. Ezért a katonai feladataim teljesítése közötti szünetekben, érezvén az idő mérhetetlenségét, megengedhettem magamnak, hogy naponta akár öt filmet is megnézzek, órákon át zenét hallgassak, és írjak tíz-húsz ezer leütésnyi szépirodalmat. A hadseregben akkor szerzett tapasztalat adott erőt, hogy sokat írjak, állványzatot húzva a regény köré, emeletről emeletre építve fel a szöveget. Könnyedén és bőkezűen írtam, mintha életem hátralévő részében – a háború után, a leszerelés után, a halál után – már egyáltalán nem tervezném, hogy írok. Hétköznapi drámák voltak ezek, távol a háború és a tragikum kategóriáitól. Legkevésbé a háborúról akartam írni. Pontosabban egyáltalán nem akartam. Akkor megfogadtam, hogy ha kijutok az idő e feneketlen kútjából – az örvényből, amely oly hosszú időre szippantott magába –, soha többé nem térek vissza a hadseregbe, hanem kizárólag az írásnak szentelem magam.
Szavamat azonban nem tartottam be, mert idén újra fegyvert fogtam. El lehetne gondolkozni, miért, hogy – csaknem egymillió más ukrán állampolgárhoz hasonlóan – miért döntöttem én is így. De másról van most szó. Ezúttal sok minden megváltozott, elsősorban énbennem. Közvetlen rajparancsnoki feladataim mellett már nem érzek sem erőt, sem képességet más, belső emigrációban vitt életre. Úgy gondolhatni, hogy a katonaélet egyhangúsága sok teret hagy a szabadidő megszervezésére, a várakozás órái többnyire sokkal hosszabbak, mint a harci és más feladatok végrehajtásának pillanatai. De nem, a katonaszerepen kívül semmire sem jut időm, nem is akarok mást, minden egyebet apránként, szinte lopva csinálok, és semmilyen tevékenységre nem tudok koncentrálni. Miről írhatnék? Minek kutassam az értelmét, mihez keressek szavakat, milyen témákat találjak ki? Az eseménygazdag valóság áthat mindent, nem hagy teret az illúzióknak, ehelyett csöndre és gondolkodásra késztet. Előre gondolkodásra, amíg van gondolkodásra idő és lehetőség. Legfőbb társam nem is a háború, ami fekete háttérként kíséri az életemet, hanem a régi-új szerepem – a csendes egyedülállóé, a remetéé. És ami még jellemző: amellett, hogy képtelenné váltam az írásra vagy bármilyen kreatív termék létrehozására, már fogyasztani sem tudom ezeket. A totális háború hónapjai alatt egyetlen könyvet sem olvastam el, egyetlen kulturális esemény sem keltette fel érdeklődésemet, egyetlen filmet sem néztem meg, szinte csakis arra koncentráltam, hogy rövid TikTok-videókat nézzek és egyszerű játékokat játsszak a telefonomon, amelyekben csak reflexfunkcióknak és primitív reakcióknak van jelentőségük.
És ekkor jött a zene
Azt gondolnánk, mi sem lehet banálisabb önterápiás eszköz és örömforrás a súlytalanságba száradt lélek számára, mint a zene. Bármilyenek legyenek is a körülmények, az egész világ zenét hallgat. Háború, járvány, az elnök beiktatása vagy az uralkodó temetése, nemzeti katasztrófa vagy viszonzatlan szerelem okozta lelki trauma, távoli rokon esküvője vagy semleges háttér egy hosszú Adria-parti utazás során… Zenét az első világháború fedezékeiben is hallgattak, ahogy a Titanic fedélzetén, a szovjet Belügyi Népbiztosság börtöneinek vallatószobáiban, a varsói gettó szűk helyiségeiben, a második világháború lövészárkaiban, Dél-Vietnám esőerdeiben, a Lincoln-emlékműnél tartott gyűléseken, a kivérzett Szarajevóban, a narancsos forradalom és a méltóság forradalma idején is. A zene örök kísérője volt a történelemnek, útmutató a nagyvilágban, világítótorony különböző érzelmi állapotokhoz vezető utakon mind a nemzet, mind az egyén számára.
Számomra a muzsika nem más, mint egy mithrilszál: erős és varázslatos, összeköt a múlttal, vagyis a nagy háború előtti létemmel, a téli esték és a nyári napsütéses reggelek csendes kényelmével, amikor nem a túlélésről, hanem az életről gondolkodtam; és nem egy újabb nemzedék jellegzetes archetipikus traumákban gazdag tragédiájáról, amilyeneket Oroszország mániákus gyakorisággal hoz hazámra, hanem valami tipikus európai szomorúságról, amely az egyéni élményekre, az alkotás gyötrelmére és tökéletesen értelmetlen dolgok értelmének kutatására fókuszál. Édes egy időszak volt az, amelyet audiokazetta-gyűjteményem zeneanyaga kísért. Több száz album és lemezválogatás Chopintől és Miles Davistől a Beatlesig, Tom Waitsig és a Run-DMC-ig. Edith Piaftól és Mylène Farmertől a Blondie-n, Morcheebán át egészen Billie Eilishig. A zeném olyan tarka volt, mint egy képregénybolt kirakata, az esti repertoárt pedig a hangulatomhoz megfelelően választottam ki, vagy ha éppen csendes és édeskés létem bizonyos emocionális állapotát akartam elérni, akkor az ahhoz valót.
A háború mindent megváltoztatott. Sokáig egyáltalán nem tudtam zenét hallgatni, szentségtörésnek tűnt számomra, kényszerítettem magam, hogy hideg és érzéketlen legyek, a háborúra és a veszélyre, az állati félelemre és a tompa fájdalomra koncentráljak. A zene pedig belemerített azokba a normális állapotokba, amelyek nem illettek a visszafordíthatatlanság, a sokk és a sötét zsibbadtság érzéséhez. Mindez csendet igényelt. Külső és belső csendet. Ráadásul egyszerűen még azt sem tudtam megszokni, hogy nincs többé lehetőségem hagyományos hordozókról zenét hallgatni. A szokatlan digitalizált formátum megtört. A szalagra jellemző meleg hangzás után az elektronikus formátum szúrósnak és élesnek tűnt, akár a fagyos lehelet. Az ember azonban mindenhez hozzászokik, különösen, ha nincs más választása. Nekem nem volt, ezért kezdtem telefonról, sőt még streamingről is muzsikát befogadni. Mindemellett egy bizonyos ponton rájöttem, hogy az AirPods és a Spotify nemcsak a megszokott analóg zenehallgatást váltotta fel a számomra, hanem a kommunikációt, a barátokat, sőt minden művészetet is, ami a háború előtt körülvett. Az irodalom, a festészet, a mozi elveszett mint a múltbéli élet alkalmatlan, kezdetleges, sőt aggasztó elemei. De a zene furcsa módon megmaradt. Ez lett a meghosszabbításom, az inspirációm és az ösztönzésem, hogy éljek még egy napig, iránytűm az új, keserű valóság topográfiájában.
Egyszer, a soros online pszichoterápiás szeánszon a terapeutám megkérdezte, hogy hallgatok-e zenét, és ha igen, milyet. „Gyermek- és ifjúkorom zenéjét” – válaszoltam. „És milyen az a zene? – pontosította kérdését a nő. – Írja le.” „Jó zene – mondtam. – Olyan zene, amitől életre kel az ember.”
Olyan zene, amitől életre kel az ember. Amikor sötét van, félsz és egyedül vagy, amikor épp ügyeletes vagy a légvédelemnél, vagy a szomszédos faluba mész a sötét erdőn keresztül, ha vég nélkül dobálsz fát a vaskályhába, mikor hideg északi szél fúj, és te az erdőszélen ülsz egy sátorban, amikor nincsenek érzelmeid, mert mindent belefojtottál magadban egy fekete mocsárba még a háború elején, amikor néhány pillanatra halottnak érzed magad, akkor megjelenik a zene, és te életre kelsz tőle. Muzsika, amelyre nagyon is konkrét fizikai tárgyként emlékezel. Egy audiokazetta, amit 10-12 éves korodban tartottál a kezedben, egy műanyag doboz, papírbetétjén az album csillogó illusztrációja. A Crash! Boom! Bang! a Roxette-től, a Jazz a Queentől, a Depeche Mode- tól a Violator, a Pink Floyd dupla The Wall albuma, vagy akár a Look who’s talking now borítóján bohóckodó Dr. Alban. És a Brothers in Arms a Dire Straitstől, a Zebra a Yellótól vagy a Hunky Dory David Bowie-tól. És mindez hirtelen úgy jelenik meg előttem, mint vidéki gyermekkorom könnyű árnyéka, amikor az ezüstszínű „Radiotehnika” kazettás magnó mellett álltam és apám felvételei között turkáltam, hosszasan válogatva a hangulatomnak megfelelő zenét, majd a szoba közepén, a szürke, gyurmanyomokkal tarkított szőnyegen feküdtem, és énekeltem, a magam módján értelmezve az ismeretlen angol szavakat. Nem volt háború, sem sötét erdő, nem volt múlt, amire egyfolytában gondolsz, sem jövő, amire nem akarsz gondolni. Itt és most volt, élő zene, és te is éltél, ahogy mindenki más is, akit serdülő szíveddel szeretsz…
Oké, ennyit a zenéről, de mi van az irodalommal?
Kábé kéthetenként tart órát a mi századunknak a zászlóalj pszichológusa. És tessék, nemrégiben pszichológiai gyakorlataink is voltak – a kiégés ellen. Az egész századból körülbelül húsz katona jött el ezekre a foglalkozásokra. Főleg azok, akiket sikerült elkapni és odakényszeríteni az asztalhoz. Az ország északi részén egy elhagyott villa halljában helyeztek el bennünket, az épület most az ukrán hadsereg igényeit szolgálja. A pszichológus, egy velem egykorú nő, tele hamis lelkesedéssel, mint egy üdülőszálló animátora, feladatokat adott nekünk. Az egyik így szólt: mondja ezt a mondatot, hogy „sohasem voltam…”, egy olyan szakma vagy foglalatosság megnevezésével folytatva, amit nagyon szeret, de sosem csinált. Így hát mindannyiunknak – lövészeknek, géppuskásoknak és gránátvetősöknek – ki kell agyalnunk valami kívánságot, ami a meg nem valósult vágyaink által teljesülhetne, ráirányítanunk a figyelmet, aztán majd időt kell szánnunk rá és dolgoznunk ezen vágyak megvalósításán.
Húszunkból ketten sosem voltak táncosok, hárman sosem voltak énekesek, ketten nem voltak festők, egy pedig sosem volt zongorista. A megkérdezettek majdnem fele, akik – engem kivéve – egyáltalán nem voltak érintettek a kulturális térben, bizonyos fokú tiszteletet tanúsítottak az alkotó foglalkozások iránt. Menedzserek, ügyvédek, autószerelők, sofőrök, hivatalnokok, akiket a háború idejére katonai arctalanságba fésült a sors, egyszer csak megnyitják a valódi vágyaikhoz vezető titkos ajtót. De biztos vagyok benne, hogy egyikük sem tett és nem is fog tenni semmit, hogy közelebb kerüljön e törekvések megvalósításához. Jó-e vagy rossz, hogy ezekből az emberekből soha nem lesz táncos, énekes vagy író, nem tudom. Bár úgy gondolom, hogy a háború után lesznek, akik majd életükben először ki is próbálják magukat különböző művészetekben, de ennek az esetek 90 százalékában terápiás, nem pedig kulturális funkciója lesz. És két, öt, tíz év múlva többé-kevésbé ugyanazok a szereplők játszanak majd Ukrajna kulturális színpadán, mint korábban. Persze csak ha túlélik. Ők, vagyis mi, régi, újraértelmezett jelentéseket közvetítenek majd, bizarr, háború környéki képekkel és tipikus cselekményekkel telítve, új, véres-fekete csomagolásban. Mindannyiukat, azaz bennünket, még egy évtizedig meg fognak hívni nemzetközi fesztiválokra, konferenciákra és kulturális eseményekre, megnyugszanak traumáink láttán, mintha a különlegességek múzeumában tanulmányoznák mély sebeinket, pénzt adnak majd filmekre, színházra, irodalomra, megpróbálnak majd kibékíteni bennünket az ellenséggel, közben pedig újra meg újra a kultúra gyógyító szerepéről fognak beszélni.
Ami engem illet, azon az órán azt találtam mondani, hogy sohasem voltam író, ami némi meglepetést okozott a csoportban. Magamban hozzátettem, hogy soha nem voltam olyan író, akinek ne kellett volna idejét az irodalmi tevékenység és más foglalatosságok között megosztania. A katonák gépkarabéllyal rohangálnak, az írók pedig csöndes dolgozószobákban, kényelmes bőrfotelekben ülnek és írnak. Vagy valamely szigetcsoporton egy pohár rum mellett emlékeznek vissza párizsi ifjúságukra. Nem, nem akarok katona lenni. Utálom a fegyvereket, gyűlölöm a katonaság romantikáját, a hadsereg rendjét és a háborút mint olyat. És ebben a túlságosan zajos magányban kényelmetlenül, sőt rosszul érzem magam. Le szeretném tenni a fenekemet egy bőrfotelbe, és a rum égető édességét érezni a nyelvemen. Nem számít, hogy az én ifjúságom Kijev belvárosi utcáin telt a 2000-es években, nem pedig az 1920-as évek Párizsában. Másrészt, vajon volna-e miről írnom, ha nem lenne az a sok más dolog az életemben, ami mindig elvonja a figyelmemet az irodalomról…
Rég eldöntöttem már, hogy ha egyszer sikerül visszatérnem a régi életemhez, ha véletlenül mégis eszembe jut, hogyan formálódnak a szavak mondatokká, a mondatok pedig nagyregényekké, akkor erről a háborúról aligha fogok írni bármit is. Egyetlen szépirodalmi szöveget sem. Ehelyett a szerelemről fogok írni. És a zenéről. Mert a szerelem, függetlenül attól, hogy milyen anabiózisban van most, az egyetlen dolog, ami megtart bennünket, bűnös lelkeket, ebben a valóságban. A zene viszont az egyetlen dolog, ami ezt a valóságot az elviselhető lét szintjére emeli. A háborúról pedig, biztos vagyok benne, lesz, aki írni fog. Igen gyorsan megjelenik több száz különféle, émelyítő pátosszal teli, esetlen hősi regény és egy kaptafára készült napló, valamint valódi, erőteljes kordokumentum és mélyreható közlemény. Legalábbis szeretném hinni, hogy tehetséges alkotások is megjelennek majd irodalmunkban erről a háborúról, hogy nem fulladunk meg az egyformán unalmas, nagyképű szóviráglavinák alatt. A művészetben tilos a kompromisszum, és azok számára, akik megszenvedtek a győzelemért, akik végigjárták a hozzá vezető nehéz utat, a szociális szolgálatoknak kell biztosítaniuk kedvezményeket, nem pedig a kultúrának.
Nem tudom tehát, mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy mindent felfogjunk, kielemezzünk, hogy elérjük a csúcspontot mindannak az értelmezésében, ami történik itt velünk. Valójában nem is érdekel. Ehelyett van bennem valami, amitől nem válok meg, bármi történjék is, valami, ami életben tart. A zene határtalan világa, ami mindig velem van, mindössze havi öt dollárért.
- (Artem Cseh [1985] Gogol- és Joseph Conrad-Korzeniowski-díjas ukrán író. Műveit eddig angol, cseh, lengyel és német nyelvre fordították le. Katonaként szolgál az ukrán seregben.
- Ez a szöveg az „Ukrán írók Európáért, Európa az ukrán írókért” projekt keretében készült. A projektet a Rozstaje.art szervezte a magyar Fiatal Írók Szövetsége támogatásával, Csehország, Magyarország, Lengyelország és Szlovákia kormányának társfinanszírozásában, a Nemzetközi Visegrádi Alap programja, a Visegrádi Támogatások útján. Az alap küldetése, hogy előmozdítsa a fenntartható közép-európai regionális együttműködést segítő elképzeléseket.)
- Bárász Péter fordítása eredetileg az Élet és irodalomban jelent meg. A szöveget a szerző engedélyével publikáltuk.
