2010. decemberében kezdtem el belarusz műfordítással foglalkozni: Uladzimir Nyakljajeu „A dongó és a vándor” című novellája volt a belépőm. A fordítás a Magyar Lettre 2011. tavaszi számában jelent meg először, akkor még Körner Gábor „kölcsönözte” ehhez a nevét.
Azóta több helyen is megjelent ez a szöveg, már névvel vállaltan, de az első publikáció idején Nyakljajeu még a KGB börtönében ült, nem akartam mellé kerülni (akkor még nem is ismertük egymást). Gábort még néhányszor meg kellett kérnem, hogy jegyezze a fordításaimat, de aztán nagyobb biztonságban kezdtem érezni magamat. No nem mintha már jobban tudtam volna belaruszul, hanem a politikai optimizmusom kapott erőre: le mertem mondani a konspirációról.
Csak 2016-ban éreztem úgy, hogy nem folytathatom tovább a műfordítási tevékenységet anélkül, hogy meg ne tanuljak aktívan is valamilyen értékelhető szinten belaruszul. Néhány intenzív és normál tanfolyam után kezdtem csak interjúkat is vállalni belarusz nyelven. Ezek közül a második komoly 2018. november elsején jelent meg Breszt_internetes_folyóiratában. Utolsó előtti kérdésként az újságíró azt kérdezte tőlem, hogy Alherd Baharevics (1975) vagy Viktar Marcinovics (1977)? A két népszerű belarusz író összehasonlítgatása akkoriban központi téma volt errefelé az irodalom iránt érdeklődő társaságokban. Jót nevettem, de mivel nem akartam beleavatkozni, hát rávágtam, hogy Vincesz Mudrou (1953), mert ő mondhatni mindenben ellentéte a két írónak, akikre a kérdés vonatkozott. De Vagyim Bariszevics csak kikényszerített belőlem egy bekezdésnyi véleményt:
– Inkább Marcinovics. Valamennyire mindkettőjük munkásságát ismerem, Marcinovics szépprózája felel meg inkább az ízlésemnek. Ugyanakkor Baharevics kiváló esszéista. „Látomások és láthatatlanok, avagy mi (nem) stimmel a belarusz irodalommal” című előadása a napokban jelenik meg fordításomban a_Napút_folyóiratban . Marcinovics különleges egy személyiség. Van, amit belaruszul ír, van amit oroszul – utóbbi műveit mi belarusz fordításban olvassuk. Az ő alkotásai inkább sorolhatók az elit irodalomhoz a tartalmuk, a szerző mondanivalója miatt, szerintem legalábbis.
Persze egy esszéistával a magamfajta gumibot-csinálta „irodalmárnak” könnyű a dolga: nem muszáj róla írnom, lefordítom és megjelentetem néhány írását, például a fent hivatkozott Napút folyóiratban, aminek én voltam az ötletgazdája, szerkesztője és fő fordítója. Vagy ebben a blogban itt és itt, az Ў-blog indulása előtt pedig a fészbukon.
Erős kérem a Baharevics-túltengés, hisz Viktar Marcinovicsról alig ejtettem itt-ott egy pár szót, itt a blogban pedig még csak meg sem említettem. Most ezt a csorbát próbálom meg kiköszörülni.
Egyetlenegyszer találkoztam vele személyesen – a fent említett interjúm után kb. egy évvel. Első kérdésem persze az volt hozzá, miért van az, hogy néhány regényét ezen, másokat pedig azon a nyelven írja. Mert amelyikhez érzi, hogy nem elegendő a belarusz szókincse, azt kénytelen oroszul megírni… Ezek többségét egy másik kedvencem, Vital Rizskou (1986) fordította belaruszra, aki arról ismert, hogy remekül szavalja a saját verseit (nála jobb ebben a műfajban csak Nyakljajeu barátom, ill. „a szomszédban” volt Jevgenyij Jevtusenko). Viktar már elég régen él Nyugaton, főleg Svájcban, sajnos nem tartjuk a kapcsolatot, ezért nem tudom, hogy milyen szintre emelkedett mára a belarusz nyelvtudása. Azt viszont látom, hogy jól megértik egymást német fordítóival: míg angolul talán csak két könyve jelent meg, finnül pedig egyetlenegy, úgy hallottam, németül mára már minden regényét kiadták. Ez akkor is komoly személyes eredmény, ha tudjuk: a 2010-es „elnökválasztás” után, de főleg a 2020-ast követő össznépi tiltakozások vérbe taposása óta Nyugat-Európa komolyan kezdett érdeklődni a belarusz kultúra iránt. [Sajnos Magyarország még akkor sem vált fogékonnyá a belarusz helyzet iránt, némi érdeklődést az itteni kultúra irányában én magam ugyan fenn tudtam tartani, de a putyinizmus ezt is, mint annyi mást, ukrán vérbe fojtotta. Semmilyen belarusz könyv magyar kiadásáról álmodni sem merek, még jó, hogy legalább ezt a blogot – a vegetáció szintjén – fenn tudom tartani.]
Viktar Marcinovics (ld. orosz_nyelven_itt) a mi Martinovics Ignácunk névrokona, csak hát én – szabályosan – anyanyelvéből (amit, mint említettem, nem anyanyelvi szinten tud) írom át fonetikusan. Ha jól tudom, kilenc regénye jelent meg eddig, valamint több esszéje, publikációja – utóbbiakban szinte kivétel nélkül a belarusz társadalom és nem utolsó sorban a több évszázada üldözött belarusz nyelv helyzetével foglalkozik. Ez a téma – e blog olvasói tudják – az én szívemhez is igen közel áll, alább meg is próbálok arra a regényére, a kedvencemre koncentrálni, amelynek a szó legszorosabb értelmében ez a nyelv a főhőse. A regénynek ez is a címe: „MOVA 墨瓦”, amit ismereteim szerint minden eddigi fordításában sikerült változatlanul megőrizni annak ellenére, hogy mindegyikben magyarázatra szorul. Мова belaruszul azt jelenti, hogy nyelv. Gyakran, tulajdonképpen helytelenül, önállóan szerepeltetik ezt a szót abban az értelemben, hogy “belarusz nyelv”. A két kínai hieroglifának nem érdemes jelentését keresni, mert ez ugyanúgy a belarusz szó transzliterációja, mint amikor én írom, hogy “mova”. A könyv műfaja: „nyelvészeti akcióregény”.
Minszkben vagyunk, a Kínai-Orosz államszövetség észak-nyugati területének központi városában 4741-ben – a kínai naptár szerint. Mova a kínaiak által uralt térség leginkább üldözött drogtípusa, csak a legvakmerőbb csempészek hoznak időnként be belőle valamennyit a határon, hiszen ha valakit elkapnak vele, szerepétől függetlenül halálbüntetés jár érte. Úgynevezett „tekercsek” formájában terjesztik, ezek valóban egészen apró papírtekercsek, amelyeken a rég kihalt belarusz irodalom klasszikusainak műveiből találhatók részletek – így könnyebb elrejteni őket.
A további spoilerezés érdekében muszáj bemutatnom Uladzimir Dubouka (1901-1976) költő-író-műfordítót, akiről a regényben még említés is csak közvetett van. Ő annak ellenére az egyik leggazdagabb belarusz szókincsű költő, író, műfordító, hogy több mint 23 évet töltött börtönben, ill. száműzetésben különböző sztálini lágerekben, márpedig szabadságvesztései idején irodalmi munkássággal nem foglalkozott. Ő volt talán a legújabb kor legnagyobb hatású nyelvújítója, bizonyára ez is szerepet játszik óriási szókincsében.
Mintha nem lenne elég a bonyodalom, Marcinovics a csempész/drogos/a kínai (maffia)uralom ellenes vonal mellé még egy igen érdekes, valóban nyelvészeti krimijellegű cselekményvonalat illeszt be, amelynek néhány eleme élő probléma a mai belarusz értelmiségi életben. Dubouka szövegeit, elsősorban verseit próbálják minél nagyobb mennyiségben felkutatni azok a belaruszok, akik korántsem csupán a tekercs-drog által előidézett kábítószerhatást keresik, hanem életük legfontosabb célja a belarusz nyelv, a csaknem kihalt MOVA életben tartása. Dubouka írásai azért fontosak számukra, mert nála a legnagyobb az esély, hogy „új”, pontosabban a XX. század óta elkallódott szavakra találjanak, így gazdagítva a szigorúan betiltott belarusz nyelv kincsestárát.
Az elnyomók – légyenek bár oroszok vagy kínaiak – nem holmi nyelvi gyűlöletből üldözik a Movát, hanem pont fordítva: emberszeretetből, hiszen a belarusz nyelv, a Mova oly szegény, annyira vidékies nyelv, amin nemhogy egy tisztességes irodalmi alkotást létrehozni lehetetlen, de még egy bonyolultabb gondolatot sem sikerülne kifejezni. Erre csak a kínai, az orosz, esetleg az angol nyelv alkalmas. (A kurzívval szedett gondolatmenet gyakorlatilag szó szerint idézi az 1994 óta máig regnáló államelnök sokszor hangoztatott véleményét, amit immár harminc éve igyekszik népére erőltetni – a többség tekintetében nem is eredménytelenül.) Bizonyos értelemben ennek a fordítottja lenne igaznak mondható, már ha ilyen összehasonlításnak lenne bármi értelme: a belarusz nyelv valóban régebben keletkezett, mint az orosz, hosszabb fejlődésen ment keresztül – az óegyházi szláv nyelv vargabetűjének kihagyásával. Ennek szimbolikus bizonyítéka lenne a regény egyik központi vonala, elsősorban aziránt kutatnak ugyanis, hogy mi is volt az a harmadik szó, amit talán csak Dubouka használt a ’szeretet’ különböző típusaira. Mert belaruszul bizony a szeretet és a szerelem két külön szó, akár pl. a magyarban, úgymond ezzel (is) kiemelkedve a ráerőszakolt orosz (nyelvi, de nem csak nyelvi) környezet fölé, hiszen az oroszoknak egy közös szavuk van csak erre a legalább két különböző érzelemre.
Elég legyen a spoilerből, hátha mégis egyszer majd megjelenhet ez a regény magyarul is. Attól függetlenül is furcsa lenne, amit fent mondtam a belarusz irodalom magyar „piacáról”, hiszen még csak nem is próbáltam lefordítani, de mégis…
