Egy alkalmas zenekarvezető legfőbb ismérvei

 J. Quantz: Fuvolaiskola (1752) részletek a 17. fejezetből 2. rész

Johann Joachim Quantz 1752-ben kiadott Fuvolaiskolája, amely, tekintve hogy szerzője Nagy Frigyes porosz király udvari komponistája és fuvolatanáraként tevékenykedett, a barokk kor egyik legismertebb oktatóanyaga volt. Már korábbi bejegyzésekben is foglalkoztunk a kötettel, most pedig lássuk milyen további tanulságokkal szolgálhat.

7.§ Egy jó vezetőnek ezen felül a zenekarban egy jó és egységes előadásmód kifejlesztésére és fenntartására kell törekednie. Mint ahogyan neki magának is jó előadónak kell lennie, ugyanígy igyekeznie kell kollégái előadásmódját is hasonlóvá és az övével egyformává tenni. Végül tudnia kell, hogyan teremtsen ésszerű és megfelelő fegyelmet. Ha tevékenysége révén tisztelet övezi és barátságos viselkedésével és nyájasságával szeretetet ébreszt, ebben nem lesz nehéz dolga.

Egy zenekarvezető szükséges tulajdonságai a 18. században

8.§ A vezetőnek különös gondot kell fordítania a hangszerek pontos és egységes behangolására. Minél elterjedtebb a pontos közös hangolás hiánya, annál nagyobb kárt okoz. Attól függetlenül, hogy a zenekar hangolása magas vagy mély, a mű hatását jelentősen csorbítja, ha a hangszerek nincsenek jól egymáshoz hangolva. Ha tehát a vezető egy zenemű előadásánál tökéletes intonációra törekszik, először saját hangszerét kell a billentyűs hangszerhez tisztára hangolnia, és azután minden hangszert külön-külön magához hangoltatnia. Ha az előadás nem kezdődik azonnal, annak érdekében, nehogy a hangszerek újra elhangolódjanak, senkinek sem szabad megengednie, hogy tetszése szerint prelude-öket vagy fantáziákat játsszon; ezeket hallgatni is kellemetlen és a játékos miattuk gyakran újból hangolásra kényszerül, így végül eltér a közös hangolástól.

9.§ Ha a ripienisták között olyanok lennének, akiknek az előadása különbözne a többiekétől, velük a vezetőnek külön kell próbálnia nehogy az egyik például trillát alkalmazzon ott, ahol a többiek nem, vagy kösse azokat a hangjegyeket, amelyeket mások elválasztanak, vagy hogy egy appoggiatura után mordentet játsszon, ahol mások ezt nem teszik, mert az előadás legnagyobb szépségét a zenekar összes tagjának egységes játékmódja adja.

10.§ A vezetőnek arra is ügyelnie kell, hogy valamennyi zenésztársa mindig vele egyforma erősen vagy gyengén játsszék, ahogyan ezt az egyes zenei részek igénylik, különösen pedig mind egyszerre váltsanak a piano és a forte és ezek különféle fokozatai között azoknál a hangoknál, ahol írva vannak. Neki magának a szóló hangerejéhez kell igazodnia, legyen ez akár erős, akár halk. És minthogy ő mások számára példaképként és vezetőül kell szolgáljon, dicséretére válik, ha minden egyes kompozíciónak egyforma figyelmet tanúsít, és bárkié is a darab, pártatlanul és azzal a komolysággal és szorgalommal igazgatja, mintha a sajátja lenne (…)

Rácz Márton

11.§ Hogy hangszeresei jó előadásmódját minél jobban megalapozza, és egyidejűleg jó kísérőket neveljen belőlük, a vezető jól teszi, ha sok másfajta zene gyakorlása mellett rendszeresen próbál szviteket, karakterdarabokat és táncokat, amelyeket hangsúlyos, kifejező stílusban és vagy rövid és könnyű, vagy nehéz és erőteljes vonással kell játszani. A kísérőket ezáltal hozzászoktatja, hogy minden egyes darabot annak karaktere szerint méltósággal, tűzzel, élénken és tiszta, világos és egységes stílusban játsszanak. A tapasztalat bizonyítja, hogy, akik jó városi együttesekben nevelkedtek, és hosszú ideig játszottak tánczenét, jobb ripienistákká válnak, mint azok, akik csak a gáláns játékstílusban járatosak és csak egyfajta zenét játszanak. Mert mint ahogy például egy finom ecsetvonás nem érvényesül olyan jól a színházi kulisszáknál, amiket távolról és gyertyafényben kell nézni, mint egy meghitt festményen, éppen így a túl gáláns játékmód és a hosszú, vontatott vagy fűrészelő vonóhúzás a kísérésnél egy nagy zenekarban kevésbé hatásos, mint egy szólóban vagy egy kis kamaraegyüttesben.

12.§ Egy zenekar attól is ragyogóbbá válik, ha különböző hangszereken játszó jó szólisták vannak benne. Tehát a vezetőnek arra kell törekednie, hogy bátorítsa a jó szólistákat. Evégett azoknak, akik alkalmasak arra, hogy egyedül játsszanak, gyakran lehetőséget kell adjon, hogy kitüntethessék magukat, és nem csak szűk körben hanem nyilvános hangversenyeken is. Ugyanakkor igyekeznie kell megakadályozni őket, hogy ez önteltséghez vezessen (ami a fiatalok gyakori gyengesége) amitől az a meggyőződésük alakulhat ki, hogy máris azok a nagy muzsikusok, akikké csak idővel fognak válni. Azokat, akikben ilyesféle értelmetlen büszkeség támad, nem szabad a vezetőnek előnyben részesítenie olyanokkal szemben, akik jobban megbecsülnék a nyilvános fellépés lehetőségét és mindent erőfeszítésükkel azon lennének, hogy profitáljanak belőle.

13.§ Végül a vezetőnek tudnia kell egy együttesben a hangszereseket jól elosztani, elhelyezni és elrendezni. Sok múlik a hangszerek kellő arányú összeállításán és elhelyezésén. Egy operaházi zenekarban az első csembaló középen állhat, mégpedig a széles végével a földszint, csúcsával a színpad felé elhelyezve, így a játékos láthatja az énekeseket. Jobbján a cselló, balján a nagybőgő helye lehet. Az első csembaló mellett, jobbra, egy kissé előbbre és magasabban ülhet a vezető. A hegedűsök és a brácsások tőle kezdve egy keskeny, hosszúkás kört alkothatnak, úgy, hogy a brácsások háttal a színpadnak a csembaló csúcsáig érnek, ílyen módon valamennyien láthatják és hallhatják a vezetőt (…)

14.§ Aki jól akar előadni egy zeneművet annak figyelnie kell arra, hogy az együttesben mindegyik hangszer megfelelő arányban képviseltesse magát, és ne legyen az egyikből túl sok, a másikból meg túl kevés. Javasolnék egy arányt, amely szerintem ebben a tekintetben megfelel minden elvárásnak. Úgy gondolom egy csembaló minden együttesben szükséges, akár kicsi, akár nagy.

Négy hegedűhöz egy brácsa, egy cselló és egy közepes méretű bőgő szükséges.

Hat hegedűhöz ugyanennyi és még egy fagott.

Nyolc hegedűhöz két brácsa, két gordonka, még egy, az előbbinél valamivel nagyobb bőgő, két oboa, két fuvola és két fagott szükséges.

Tíz hegedűhöz ugyanennyi egy hozzáadott csellóval.

Tizenkét hegedűhöz használjunk három brácsát, négy csellót, két nagybőgőt, három fagottot, négy oboát, négy fuvolát, és zenekari árokban  még egy billentyűst és egy theorbát.

Vadászkürtök is szükségesek lehetnek kis és nagy együttesekben egyaránt a darab természetétől és a zeneszerző szándékaitól függően.

17.§ Egy ilyen elosztás után nem nehéz akár a legnagyobb létszámú együttes helyes arányait megállapítani, ha a négynek nyolcra, nyolcnak tizenkettőre stb. növelését megfelelően figyelembe vesszük. Minthogy egy darab sikere a hangszerek megfelelő arányú elrendezésétől éppen annyira függ, mint a jó előadásmódtól, az ilyen irányú elővigyázatosság különösen fontos. Sok zenemű nagyobb hatású lenne a szólamok megfelelő beosztásával. Mert hiszen hogyan szólhatna jól egy zenedarab, ahol a főszólamokat a basszus, sőt akár a középszólamok elfojtják és elnyomják? Az elsőknek kellene mindenekfelett kiemelkedniük, és a középszólamoknak a többi közül a legkevésbé hallatszaniuk.

18.§ Ha egy vezető minden eddig említett tehetséggel meg van áldva és meg van a kellő ügyessége is ahhoz, hogy ne csak fejlessze, hanem szükség szerint meg is tartsa a zenekar jó minőségéhez szükséges tulajdonságokat, akkor ezzel nem csak zenekarának, de saját magának is különleges hírnevet szerezhet. Mert, mint már fentebb említettük, egy zenekar jobb hatást kelt az egyik vezetése alatt, mint egy másiké alatt, ebből következik, hogy nem minden zenész ugyanannyira alkalmas vezetőnek. És mivel vannak, akik kiválóak, ha jól vezetik őket, de a vezetéshez még sincs a legcsekélyebb adottságuk sem, nem nehéz kikövetkeztetnünk milyen sok múlik egy olyan emberen, aki rendelkezik minden jó tulajdonsággal, ami egy jó zenei vezető számára szükséges, és ezért milyen nagy megbecsülést érdemel az együttesben.