Johann Joachim Quantz 1752-ben kiadott Fuvolaiskolája, amely, tekintve hogy szerzője Nagy Frigyes porosz király udvari komponistája és fuvolatanáraként tevékenykedett, a barokk kor egyik legismertebb oktatóanyaga volt. Már korábbi bejegyzésekben is foglalkoztunk a kötettel, most pedig lássuk milyen további tanulságokkal szolgálhat.
1. § Egy mégoly rátermett vezető is csak akkor tudja garantálni egy zenemű jó előadását, ha az együttes minden tagja is hajlandó megfelelő részt vállalni belőle. Nagy zenekaroknál, különböző helyeken azonban úgy vettem észre, hogy ha ugyanazok a zenészek egyszer egyvalaki, másszor másvalaki vezetésével játszanak, egyikük mindig jobban hat a másiknál. Ebből arra lehet következtetni, hogy ezt a különböző hatást nem a ripienistáknak, hanem a vezetőknek kell tulajdonítanunk, ennél fogva sok múlik a vezetőn.
2. § Épp ezért, a zene ügyének további előmozdítása érdekében, kívánatos lenne, hogy minden olyan helyen, ahol egy zenekart alapítanak, legyen legalább egy jó képességű és tapasztalt muzsikus, aki nem csak a világos előadásmódban járatos, hanem ért a zeneszerzéshez és az összhangzattanhoz is, s így meg tudja határozni minden darab stílusos előadásmódját elkerülve mindazon hibákat, amik a darabot elcsúfíthatnák, elronthatnák.
Olyan embert kell találni, akinek megvan a képessége és az őszintesége is ahhoz, hogy a többiek számára szükséges tudást átadhassa. Így rövid időn belül jobb szólisták és jobb ripienisták is felbukkannak majd. Ennek érdekében mondanom sem kell, hogy minden helyen, vagyis minden zenei együttesnél elengedhetetlenül fontos, hogy legyen egy jó zeneszerző, hogy a zenekar tudásának növekedését, fejlődését vagy javulását biztosítsa. Elegendő jó zenemű áll rendelkezésre, ha valaki okosan és jól tud közülük választani. Ebben a tekintetben is fontos egy, a fenti tulajdonságokkal rendelkező, jó vezető.
Sajnos gyakran csak a koruk alapján a rangidősöket választják ki vezetőnek, vagy néha olyasvalakit részesítenek előnyben, akinek volt alkalma bizonyítani egy szólóval vagy concertóval, amit talán kotta nélkül megtanult, annak minden további vizsgálata nélkül, hogy vajon, rendelkezik-e a megfelelő tudással ahhoz, hogy másokat vezessen. Néha a választás teljesen véletlenszerűen történik. Ezért aztán nem is lehet azon csodálkozni, hogy sokszor olyanokra esik, akik csak nagyon keveset vagy egyáltalán semmit sem értenek a zenéhez. Ha a kiválasztásban ilyen hibák fordulnak elő, a zenekar hanyatlása egészen biztosan bekövetkezik. És ha a vezető megválasztásakor, akin pedig olyan sok múlik, ilyen rossz döntések születhetnek, elképzelhetjük, hogyan választhatják meg akkor a zenekar többi tagját. Éppen ezért jó lenne, ha a vezetői posztra olyan embert igyekeznének választani, aki több évet nagy és híres zenekarokban játszott, és ott tapasztalatokat szerzett a jó előadásmódról és más szükséges képességekről. Egészen bizonyos, hogy az ilyen nagy zenekarokban sok olyan ripienistát lehet találni, akik járatosabbak az előadásban, mint egynémely zenekarok vezetői; és igazán kár, hogy ezeket az embereket nem becsülik többre. Ha ezt tennék, ők így több jót tehetnének, mint névtelen ripienistaként.
3. § Hogy egy vezető milyen hangszeren játszik, tulajdonképp nem fontos. Minthogy azonban a hegedű a kísérő együttesben teljességgel nélkülözhetetlen, és áthatóbban is szól, mint bármelyik a kíséretben leggyakrabban használt hangszerek közül, jobb, ha a egy hegedűs a vezető. Nem feltétlenül szükséges azonban, hogy szokatlanul nehéz dolgok előadásával is bizonyítsa képességeit hangszerén; ezt hagyhatjuk azokra, akik csak a különleges játékmódjukkal szeretnének kitűnni, belőlük eleget találni. De ha egy vezetőnek ehhez is van tehetsége, annál nagyobb megbecsülésre érdemes.
4. § A legmagasabb szintű képesség, ami egy vezető számára szükséges az, hogy tisztában legyen vele, hogyan kell egy zeneművet stílusának, kifejezésének, céljának megfelelően és helyes tempóban játszani. Ezért több tapasztalatának kell lennie még a zeneszerzőnél is arról, mi különbözteti meg az egyes darabokat (karakterét) egymástól. Utóbbiak ugyanis legtöbbször csak saját kompozícióikkal törődnek. Sokan közülük még saját dolgaikat sem tudják jó tempóban előadni, vagy túlzott közönyösségük, vagy az eltúlzott hevességük miatt, vagy egyszerűen megfelelő tapasztalat híján.
Egy okos vezető azonban könnyen kijavíthatja ezeket a hibákat, különösen, ha jó vezető által vezetett, jól képzett zenekarban nevelkedett, ahol sokféle különböző zenét játszhatott. Ha pedig nem volt meg ez a lehetősége, olyasvalakinek kell lennie, aki különböző helyeken járt, ahol jó együtteseket hallhatott, és ebből hasznot húzhatott. És ha komoly szándéka, hogy hivatalát jól lássa el, a tapasztalt emberekkel való beszélgetéseket is hasznára fordíthatja: ezen a módon sokkal több olyan dolgot tanulhat, ami számára szükséges, mint nagyon nehéz darabok előadására tett erőfeszítéseivel.
5. § A zenekar vezetőjének azt is tudnia kell, hogyan kell tökéletesen tartani a tempót. A legpontosabb figyelemmel kell legyen a hangértékekre, és különösen a rövid, tizenhatod és harmincketted szünetek értékére, hogy ezek se ne siessenek, se ne késsenek. Mert ha ebben hibát követ el, mindenki mást is félrevezet, és zavart okoz az együttesben. A rövid szünetek után kevésbé ártalmas később kezdeni és az utánuk következő rövid hangokkal valamelyest sietni, mint korában jönni velük. Mielőtt egy darabot elkezd, gondosan meg kell határoznia, milyen tempóban is kell azt játszani. Ha ez egy ismeretlen és gyors darab, jobban teszi, ha túl lassan kezdi el, mint ha túl gyorsan, mivel könnyebben és kevésbé feltűnően lehet átmenni a lassúból a gyorsba, mint a gyorsból a lassúba.
Ebben a tekintetben nagyon kell figyelnie, hogy megállapítsa a ripienisták inkább a sietségre, mint a tétovázásra és visszahúzásra hajlanak-e. Fiatalok inkább az előbbi, míg idősebbek inkább az utóbbi hibára hajlamosak. Ezért meg kell próbálnia az utóbbiakat tűzbe hozni, az előbbieket pedig mérsékelni. Sokkal jobb eredményre vezet azonban, ha azonnal el tudja találni a helyes tempót, így azután ez az óvatosság felesleges. Annak érdekében, hogy a többiek, különösen a gyors hangoknál, vele együtt tudjanak kezdeni, hozzá kell szoktatnia őket, hogy jegyezzék meg a darab első ütemét, tartsák a vonót közel a húrhoz, és figyeljék az ő vonókezelését. Máskülönben az első hangjegynél várnia kellene, míg a többiek belépnek, ezáltal az első hangjegy meghosszabbodna, ami pedig rossz hatású gyors hangoknál. Neki magának nem szabad addig elkezdenie, amíg nem látja, hogy a többi muzsikus mind készen áll, különösen, mikor szólamonként csak egy játékos van; máskülönben a kezdés, aminek meg kéne lepnie a hallgatót és figyelmét felkeltenie, rosszul sikerülhet. A legnagyobb kárt ebben a tekintetben a basszus kimaradása okozná.
6. § Szemét és fülét gyakran kell mind a főszólam előadójára, mind a kísérőkre irányítania, hogy, ha erre szükség lenne, alkalmazkodhasson az előbbihez, a többieket pedig rendben tartsa. A szólista előadásából meg kell tudni ítélnie, hogy az éppen gyorsabban vagy lassabban szeretne-e játszani, hogy a többieket gördülékenyen a helyes tempó felé irányíthassa. A szólistának viszont meg kell engednie a szabadságot, hogy saját tempóját olyannak határozhassa meg, ahogyan azt a legjobbnak tartja.