„A világzene a világ különböző részein élő etnikai közösségek komponált muzsikája, amely az adott etnikum által használt szokásokra, tradíciókra építve alakul. Az amerikai popzene is egyfajta világzene, hiszen ott van a világ minden táján, és mindenki hallgatja, függetlenül attól, hogy tetszik-e neki vagy sem” – fogalmazott Jan Garbarek.
A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:
Nem kétséges, hogy a jazz világzene, hiszen az európai és az afrikai együttes hatások keverékéből jött létre az Egyesült Államokban, majd lett ismert az egész világon, így elfogadható Garbareknek az a megállapítása, hogy a jazz amerikai popzene, amely különösen a szvingkorszakban vált igazán népszerűvé. Akkor árasztották el ugyanis a piacot a jazzlemezek, és a legtöbb jazzfelvételt is akkor játszották a rádiók.
Ettől az időtől kezdve már nemcsak az amerikai, hanem az európai, az afrikai, az ázsiai, a dél-amerikai és a dél-afrikai népzenei hatások is megjelentek a jazzben. A jazz európai elterjedésében nagy szerep jutott azoknak a jazzmuzsikusoknak, akik a háború után telepedtek le és arattak sikereket az öreg kontinensen. A New Orleans-i gyökerű klarinétos, Sidney Bechet feltűnésével indult el az a folyamat, ami a bebopgeneráció kiválóságainak felbukkanásával folytatódott; Kenny Clarke-kal és Bud Powell-lel, később néhány free muzsikussal, Cecil Taylorral, Albert Aylerrel, Archie Shepp-pel és az Art Ensemble of Chicago zenészeivel. Ezek a muzsikusok kapcsolatba kerültek az adott ország zenéjével és zenészeivel, és hatottak egymásra.
A legjelentősebb hatást a kreol muzsikusok gyakorolták a New Orleans-i és a chicagói jazzre a húszas évek elején: Bechet és a dobos Zutty Singleton együttműködése a trombitás Kenneth Roane-nel, továbbá a zongorista Willie „The Lion” Smithszel, akik elkészítették a merengués dance lemezt, melynek zenéjét a dominikai népzene ihlette. Bechet repertoárján már akkoriban, de később is sok karibi – főleg a Francia-Antillákról származó – tánczene szerepelt. Ezeket a darabokat Bechet Európában is a műsorán tartotta, nagy sikert aratva velük a francia közönség körében. Olyannyira, hogy néhány évtizeddel később egy francia zenekar, a Les Haricots Rouges átdolgozva a karibi és Antillákról származó zenével kiegészítetve játszotta el őket.
A kreol Bechet és Singleton New Orleansban éltek, ahol a jazz alapjaira építő, francia és spanyol hatásokat mutató zenét használták fel kompozícióikban. Érdekes módon a spanyol hatás leginkább egy kreol muzsikus zenéjében jelent meg. Ez a zenész Jelly Roll Morton volt, aki lemezre játszotta a spanyol ízű La Paloma című darabot. Morton szerint ez a szám igazi jazzfíling, melynek hatására „a piros szín kékre változik”. Morton metaforája a korai jazz időszakában született más kompozíciókra is igaz, különösen azokra, amelyeket az afroamerikai muzsikusok játszottak, és amelyekben megjelentek más népzenékből átvett zenei elemek. Ilyen volt például az 1930-ban kiadott Duke Ellington-lemez, amelyen egy maori hatást mutató szám is szerepelt, a Samoan Dance.
A szokatlan hangszerhasználat később, a 60-as és 70-es években lett ismét divat, amikor a zenészek eredeti népi hangszereken is játszottak. Egy újságíró egy riport kapcsán megkérdezte Don Cherryt, az Ornette Coleman Quartet trombitását, aki egy furcsa, a jazzben nem használt, szintén keleti eredetű hangszeren is játszott, hogy hol szerzi be az általuk használt különleges hangszereket. Cherry válasza: „A nagy részüket magam készítem, mivel senki nem érti, mire vágyom, amikor arra kérem, hogy csináljon nekem egy különleges hangzású eszközt. Én azonban mindig tudom, hogy milyen hangzást akarok kihozni ezekből az eszközökből, ezért megcsinálom inkább magamnak. A célom az, hogy az eszközök egyrészt teljesen természetesek legyenek, másrészt olyan egyszerűek, amelyeket a gyerekek is használni tudnak.”
