Oskar Vierling (1904–1986) elektromérnök 1928-ig a mikrointervallumokkal és a Sphärophonnal kísérletező Jörg Mager darmstadti laboratóriumában tevékenykedett, majd a berlini Heinrich Hertz Institut für Schwingungsforschung munkatársaként egy új elektromechanikus zongora megvalósításán kezdett dolgozni. Vierling az 1931. november 6-án bejelentett szabadalmában egy meglehetősen bonyolult billentyűs hangszer működését írta le.
Az Elektrochordnak nevezett hangszertalálmány prototípusa 1932-ben készült el. A rezonátor nélküli szerkezet tartókeretét öntöttvasból készítette, melyet keresztgerendákkal merevített. A kettesével feszített vékony acélhúrok közül az egyiket egy hagyományos zongoramechanikához hasonló kalapácsszerkezettel ütötte meg, míg az azonos hangmagasságra hangolt párja – a rezgést fokozatosan átvéve – szabadon zengett. A megütött húrok rezgéseit az elektrosztatikus elven működő hangszedősín, míg a rezonánshúrokét pick-upok továbbították.
Feltalált egy hangszert, cserébe tíz évig lehallgatókészülékeket tökéletesíthetett Szibériában
A hangok karakterét és a hangszíneket egyrészt a billentyűk leütésének erősségével és hangtompítókkal, másrészt a különböző hullámformájú hangok keverésével és szűrők bekapcsolásával befolyásolhatta. A szászországi Löbauban működő August Förster zongoragyár – az amerikai Benjamin F. Miessner szabadalmát is felhasználva – Vierlinget bízta meg az új zeneszerszám megvalósításával. A Förster-Elektrochordot az 1932. augusztus 19-28. között megrendezett 9. Große Deutsche Funkausstellung Berlinen mutatták be.
Mandel Róbert a Kossuth Kiadónál megjelent kötetéről ide kattitva olvashat bővebben.
A hangszert Gerhard és Manfred Förster a második világháború kirobbanásáig, kisebb elektrotechnikai változtatásokkal tovább gyártotta. Vierling munkássága lenyűgözte az akkori politikai vezetőket, így 1935-ben különleges megbízást kapott egy birodalmi instrumentum, a Kraft der Freude Grösstonorgel elkészítésére. Az 1936-ban megrendezett berlini olimpiai játékok megnyitója alkalmából bemutatott grandiózus eszköz páratlan hangszíngazdagsága nagy hatást gyakorolt a tömegre, így a propagandagépezet a hírhedt nürnbergi erődemonstráció alkalmából újra bevetette a KdF-orgonát.
Oskar Vierling 1940-ben fotoelektronikus orgonát is készített, amelynél a forgótárcsák rései blendeszerűen nyíltak, így már a hangindítást is befolyásolhatta. 1959-ben még egy utolsó elektronikus hangszert is tervezett, de később inkább ipari mérőműszerekkel foglalkozott.
