Ki ne gondolt volna már arra, milyen jó lenne egy időutazást tenni a múltba, szemtanúként jelen lenni az emberiség történetének fontos pillanataiban? Régizenészként pedig talán még ennél is csábítóbb az ötlet: nem lenne fantasztikus élőben hallani Bach orgonaimprovizációit, Monteverdi operapróbáit vagy betekinteni a zenei szalonokba, ahol Chopin zongorázik, ahelyett, hogy porladó dokumentumok és visszaemlékezések, rég elfeledett hangszertechnikák fárasztó kutatása után is sokszor csak sötétben tapogatózva próbáljuk meg rekonstruálni elődeink stílusát, ízlését?
Különösen, mivel koncertéletünk mai valósága ez ügyben eléggé lehangoló.
Az egyik leggyakoribb műsorcím ugyanis, különösen barokk zenére alkalmazva és közhellyé degradálva valahogy így hangzik: Zenei utazás vagy Zenés kalandozás a korszakok között, amit legtöbbször csak a műsorban szereplő darabok összeállítása igazol némileg, miközben az előadók stílusbeli, hangszeres felkészültsége minden alapot nélkülöz, mégis mindezt sok esetben „korhűnek” titulálják.
Bár az időutazás máig is csak egy vágyálom, a filmvásznon nagyon sok érdekes megoldását láthattuk már az ötletnek, melyek szerintem a modern kori régizenélés különböző módjaival is egészen találóan párhuzamba állíthatók.
A korok közötti csavargásra a filmekben leginkább két alternatíva kínálkozik:
Az első az időgép, amellyel a modern kor technikai fölényét, tudását, ismereteit használva kalandozhatunk az időben, hátrahagyva egyben saját korunk lábnyomát, fejlettebb gépeinkkel sokszor meg is változtatva magunk körül a múltat, akár a Vissza a jövőbe sorozatban.
https://www.youtube.com/watch?v=DmvEBJpc9VU
A második a varázslat, vagyis a régi korok szellemi energiáinak birtokában egy varázsló vagy mágus küld követeket vagy üzenetet (tehát a múlt egy darabját) a modern korba, megváltoztatva ezekkel a küldemény érkezési pontján a jelent, akár a Jöttünk, láttunk, visszamennénk filmekben.
A fentiek megfeleltetése a mostanság előszeretettel „autentikusnak” nevezett játékmódnak és hangszereknek elég érdekes hozzáállásbeli hasonlóságot mutat. A múltbeli kalandozás egy időgép (a modern technika) segítségével mindenképp biztonságosabb, hiszen technikai fölényünk birtokában az út bármikor oda-vissza megjárható, sőt mivel fejlettebb korból érkezünk,
a múltat saját ízlésünknek, kívánságainknak megfelelően átalakíthatjuk azzal a megnyugtató tudattal, hogy még javítunk is rajta,
a várható jövőbeli következmények és eredmények egyidejű befolyásolásával. Az, hogy közben a múlt az általunk ismert jelenhez kezd hasonlítani nem igazán zavar senkit, inkább csak tovább növeli komfortérzetünket, hiszen a múlt eredeti formájában „idegenként” amúgy sem érezzük magunkat biztonságban.
Hasonló praktikus okok miatt „javítjuk ki” szinte automatikusan és meggondolás nélkül a régi korok jól temperált hangolási rendszereit egyenletesre, a régi hangszerek „kópiáinak” hangját modernre, a régi hangszeres technikákat a maira. „Hiszen csak javítunk rajta!” „A régiek tökéletlenek voltak.”
„A mai közönségnek eredetiben nem kellene.”
Mindezt azzal a magabiztos fensőbbségünkbe vetett hittel (meg sem próbálva megérteni először a régebbi korok rendszereit) miszerint mi a fejlődés olyan fokán állunk, amihez képest Ockhegem és Bach is csak „primitív”. Mi más lenne az oka, hogy szinte mindenben felülírjuk még a nyilvánvaló szerzői utasításokat és korabeli szokásokat is anélkül és sokszor még azelőtt, hogy akár csak megpróbálnánk kutatni a szerző eredeti szándékát?
https://www.youtube.com/watch?v=DM0d8vfsYZo
Remélem, a régizene-mozgalom történetének ismerői közül nem sokan vádolnak majd elfogultsággal, ha az időutazásos mozik második verzióját zeneileg a HIPP (Historically Informed Performance Practice) mozgalommal hozom kapcsolatba. A számomra legkedvesebb gondolat ebben a témakörben Gustav Leonhardt-tól származik, aki szerint
a korhű előadásmód egy olyan produkciót jelenthet, ami a szerző kortársai számára is érthető és kedves lenne.
Persze egy ilyen előadásmód egy mai, tájékozatlanabb közönség számára könnyen tűnhet egyúttal esetlennek, értelmetlennek, követhetetlennek, hiszen teljesen más, a mű korától idegen, közegben tűnik fel. Akik azonban meglátják, meghallják a hangszerkópiákon, korabeli hangszeres technikával játszott előadásmódban rejlő különbségeket és hajlandóak kilépni a komfortzónájukból, azok egy nagyon érdekes, elfeledett (hangzás)világnak lehetnek részesei. Megérthetnek, dekódolhatnak egy igazi üzenetet a múltból. Végső soron mi más lenne az értelme annak, hogy a régebbi korokkal foglalkozzunk? Úgy gondolom, hogy egy ilyen alapokon nyugvó, jól sikerült produkció valóban kimerítheti a „varázslat” fogalmát, így olcsóbb, közhelyszerű „modernizálásra” igazából nem lenne szükség.
Ehhez persze először is fel kéne adnunk hitünket a zenei evolúcióban, ami, lássuk be, amúgy is egy elég abszurd elképzelés, hiszen minden egyes kor a maga kultúrájával tökéletes egészet alkot művészeinek gondolkodásával, művészeti alkotásainak stílusával és hangszereivel együtt. Azaz például a csembaló nem a zongora primitív változata, hanem a barokk kor egyik legkedveltebb hangszere, amit nem technikai fejletlenségük miatt nem fejlesztettek akkoriban tovább, hanem mert elégedettek voltak a hangjával és kifejezőerejével.
A régizenélés aktuális szerepe tehát, szerintem, éppen az lenne, hogy a múlt egy darabját hozzuk közel, annak lehetőség szerint az eredetihez legközelebbi formájában, a mai közönséghez, hogy ezáltal tanulhassunk valamit a régebbi korok ízléséről, értékrendjéről ahelyett, hogy saját zenei környezetünk régizenére is ráaggatott, elcsépelt kliséivel próbálnánk közelebb édesgetni a koncertlátogatókat egy elfeledett repertoár elfeledett játékstílusához látszat-barokk hangszereken parádézva.
Nem hiszek benne, hogy a régebbi korok megértése helyetti automatikus modernizálás kényszere közelebb vihet minket egy szerző, vagy egy korszak felfogásához. Mint ahogyan a modern kori szleng, graffiti vagy tánc elemei sem feltétlenül teszik jobbá egy 19. századi magyar versenyló történetének, vagy Arthur király mondájának mai feldolgozását.
Egy korszak történeteinek, zenéjének kutatáson, megértésen alapuló modern kori újraalkotásának jóval nagyobb hírverést kéne kapnia,
mint egy ismeretek hiányában, nemtörődömségből vagy a jófejség látszatából közhelyekkel teletömött filmes vagy zenei produkciónak. Másképp a korhűségre törekvésnek nincs semmi értelme!