A tánccal szemben a zene hallgatását ösztönözte a kisebb klubok számának növekedése is a második világháború idején és az azt követő időszakban.
A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:
Helytelen lenne a legendás New York-i 52. utcát kizárólag a beboppal társítani, amikor az 52. utca a szesztilalom eltörlését követően egyébként is Swing Street néven vált ismertté, ahol még a háború után is telt házakat vonzottak a korábbi jazzstílusok olyan sztárjai, mint Coleman Hawkins, Fats Waller, Billie Holiday, Art Tatum, Louis Prima vagy Trummy Young. Louis Armstrong, aki a New Orleans-i hagyományból kiindulva megteremtette a szólisztikus jazzt, ezzel hatalmas ugrásra kényszerítve a műfaj egészét, a harmincas évektől kezdve már nem újított, de élete végéig megőrizte hatalmas népszerűségét. Az a fajta mainstream, ami a negyvenes években kialakult, majd az ötvenes években – Stanley Dance-nak hála – elnyerte a nevét is, az egykori nagy újítók konszolidált vívmányait tükrözte.
A nagyzenekarok és a tánctermek alkonyán a lemezek, a klubok és a koncertek váltak a jazz-zenészek legfontosabb jövedelmi forrásává, noha a tánctermek sem zártak be teljesen. Olyannyira nem, hogy még az ötvenes években is üzemeltek, sőt az élvonalbeli, kifejezetten jazz-zenekarok sem vetették meg az ottani fellépéseket. A big bandek fénykorában, a második világháború előtt akár több hétig is eltartott egy-egy ilyen állomás a turné során. De az ötvenes években már szinte mindig csak egyestésekre futotta. Az az egy carrolltowni állomás feltehetően teljesen beleszürkült a végtelenül hosszúnak tűnő buszutak sorába, amely a turnézó zenekarok életét meghatározta.
Ha viszont egyre gyakrabban játszottak jazzt kifejezetten hallgató közönség előtt is, akkor – a jó angol kifejezéssel élve – a bums on seats, vagyis az üléseken elhelyezkedő fenekek száma a megélhetés szempontjából kulcskérdés volt. A mindenkori avantgárd zene, mindegy, hogy azt Charlie Parker, Thelonious Monk vagy egy emberöltővel később Cecil Taylor vagy Albert Ayler adta elő, már nem vonzott tömegeket. Akármilyen művészeti újítás befogadása éveket, néha évtizedeket vett igénybe a nagyközönség részéről, ha egyáltalán sor került rá.
A mainstream valójában konszolidált formában tálalta fel a szvingkorszak legérdekesebb vívmányait, a modernisták könnyebben emészthető fogásaival fűszerezve. Ez a középutas megoldás nagyon jól érvényesült a jam session keretein belül, ahol a modernisták, akik a negyvenes években még mindnyájan a szvingre alapozva zenéltek, könnyen tudtak közös nevezőt találni az előző korszak legjobbjaival. Ezek az örömzenék azonban rendszerint kis klubokban, zenész és bennfentes közönség előtt zajlottak. Pénzkereseti forrásként eléggé szegényesnek bizonyultak.
