„Új csillag született az operarendezés egén” – méltatta a harmincas évei derekán járó Fabio Ceresát az olasz sajtó 2016-ban. A cremónai születésű operarendező, a londoni International Opera Awards győztese jegyzi Az álarcosbál áprilisi, Erkel Színházban rendezett szériáját.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
– Milyen koncepció mentén tervezi színpadra állítani ezt a remekművet?
– Nekünk olaszoknak Az álarcosbál az anyatejjel magunkba szívott zenei útravalónk. Verdi életművén belül is egy olyan gazdag alkotásról van szó, amelyik az elejétől a végéig tele van fülbemászó dallamokkal. Kihívást is jelent, hiszen a kulturális örökségünk részét képezi, és erős előképek társulnak hozzá.
Ez az opera számomra elsősorban a halálhoz és az álmokhoz való kapcsolatot közvetíti:
az életből való menekülés két állapotát, a hipnózist és a tudatmódosító szerek használatát. Amelia a második felvonásban a mágikus füvet keresi, ami közelebb vihet a tudatalatti dimenzió felfedezéséhez. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy az eredeti, Eugène Scribe által jegyzett szövegkönyv egy valós történelmi eseményen, a III. Gusztáv svéd király elleni merényleten alapul, amelyet a stockholmi opera álarcosbálán követtek el.
A korabeli cenzúra betiltatta ezt a változatot, így a szövegkönyv-írók, Piave és Somma áthelyezték a történetet a 17. századi Egyesült Államokba,
de Verdi zenei megoldásai egyértelműen a 18. században gyökereznek. Alkotótársaimmal arra törekszünk, hogy újraértelmezzük a felvilágosodás századának képi világát a hat különböző helyszínen játszódó történetben. Tiziano Santi az egyik legjelentősebb díszlettervező Olaszországban, aki a festett hátterek hagyományát követi, de mai definíciókat társít a munkáihoz, míg Giuseppe Palella jelmeztervező a történelmi kosztümök újraértelmezésének fiatal mestere.
– Luca Ronconi, Peter Stein, Patrice Chéreau, Franco Zeffirelli, Jean-Pierre Ponnelle, Eimuntas Nekrošius, azaz a legnagyobb operarendezők mellett volt asszisztens. Mit kapott tőlük útravalóul?
– A milánói Scala volt az én „egyetemem”, ahol kilenc évadot töltöttem 2006 és 2015 között. Amikor először léptem át a küszöbét, a vezető színpadmester megjegyezte: a Scalában minden év három esztendővel ér fel más színházakhoz képest. Valóban, amit ott megtanultam, abból táplálkozom mindmáig. Azontúl, hogy a világ legnevesebb rendezőivel dolgozhattam, lenyűgözött, hogy mennyi személyes élettapasztalatot vittek bele a munkáikba. A nagy elődök, gigantikus mesterek nyomán azt a célt tűztem ki magam elé, hogy ráleljek az egyéni utamra, és a saját költői nyelvemen szólaljak meg. Az európai operajátszás hagyományát szeretném ötvözni újszerű vizuális megoldásokkal.
– Miben áll az ön rendezői módszerének a lényege?
– Nem a szövegkönyvből indulok ki, hanem a zenéből: azt igyekszem képekké, hatásokká formálni, amit a hangok, dallamok indítanak el bennem. Tartalom és forma, zene és szöveg harmonizálására törekszem. Rendezőként az a dolgom, hogy az együttműködés jegyében kontrolláljam és összhangba hozzam a színpadi megoldásokat, a szólistákat, és a zenekart.
Fontos, hogy az énekeseknek meghagyjam a saját személyiségük kifejezésének szabadságát.
– Szembetűnően az olasz operarepertoár képezi a fő irányvonalat a rendezéseiben a Pillangókisasszonytól a Puritánokon át az Orlando furiosóig.
– Olasz rendezőként elsősorban olasz operák színrevitelére hívnak, ami egyszerre kiváltság és béklyó. Szívesen dolgoznék Wagner vagy francia szerzők műveivel: régi vágyam megrendezni Gounod Rómeó és Júliáját, de még sehonnan nem kaptam felkérést rá.
– Az elismerésen túl milyen szakmai hozadéka lett a Londonban nyert legjobb fiatal operarendező díjának?
– A díjak inkább személyes jutalmak, mintsem karrierlehetőségek. Rendezőként a munkáim beszélnek rólam igazán, azok hozzák a többi felkérést. Olaszország keveset tesz a fiatal tehetségek felkarolásáért. A kultúra támogatására, beleértve az operát is, a gazdasági válság óta az állam kevesebb pénzt szán, mint amennyit megérdemelne, holott
a zenedrámák az olasz nyelv terjesztésének egyik legfontosabb eszközei.
– Hazájában librettószerzőként is ismert. Mi szerint választ témákat?
– Többnyire Marco Tutino zeneszerzővel dolgozom együtt. A San Franciscó-i Operában mutattuk be a Moravia regénye nyomán készült Egy asszony meg a lánya című művet, februárban pedig a genovai Carlo Fenice Operában lesz a világpremierje a Nyomor és nemesség című nápolyi komédia alapján készült operánknak. Hiszünk abban, hogy ez a természeténél fogva populáris műfaj ma éppúgy képes megszólítani a szélesebb közönséget, mint Verdi vagy Puccini idejében.
