Már a 19. század végén ismerték az elektromos hegedűt?

A rezonátor nélküli, többnyire tömör fából és fémből készült vonós hangszerek már az 1890-es években megjelentek. Az első sikeres kísérlet John Matthias Augustus Stroh nevéhez fűződik, aki a hegedűhúrok rezgéseit egy alumíniummembránnal erősítette fel, és a zeneeszköz testére illesztett tölcsérekkel tette hallhatóvá.

Az 1899. augusztus 21-én bejegyeztetett Strohviolin hangja inkább a rézfúvósok jellegzetes hangszínére emlékeztetett, hiszen Stroh szándéka az volt, hogy a korabeli gramofonfelvételeken minél intenzívebb jeleket rögzíthessenek.

A mikrofonok térhódítása ugyan csökkentette a tölcséres hegedűk népszerűségét, de a hagyományostól eltérő módon megszólaló vonósok ötlete megmozgatta néhány elektromérnök fantáziáját.

Victor Pfeil már 1928-ban bejegyeztette a néhány évvel később Albert E. Allen által sorozatban gyártott Allencraft Electric Violint.

A test nélküli, vázszerű hegedűhöz tartozó húrláb közvetítette a rezgéseket a hangszedőhöz, mely az elektromos hangot a hangerősítőhöz továbbította.

Az 1933-ban épített zeneszerszámot elsősorban hangstúdiókban használták, hiszen a pick-upokból közvetlenül a wire recorderbe vezetett jel tisztább volt, mint amit az akkori szénmikrofonok tudtak. Pfeil találmányát követően több mérnök is nekilátott saját elektromos hegedűjének megvalósításához.

Mandel Róbert a Kossuth Kiadónál megjelent kötetéről ide kattitva olvashat bővebben.

1933-ban George Eisenberg Musical Instrument Of The Violin Type néven szabadalmaztatta hangszerét, majd a francia Ivan Makhonine mutatta be a Violon Électrique-et. A kalamazooi Gibson Mandolin-Guitar Company egykori főkonstruktőre, Lloyd Allayre Loar 1934-ben saját találmányainak kivitelezésére alapította először a Vivitone Companyt, majd az Acousti-Lectri Companyt, ahol a különféle pengetős instrumentumok mellett elkészítette a jellegzetes formájú ViVitone Violint is. 1936-ban George D. Beauchamp bakelitből építette Electro Violinjait, míg Fredray Kislingbury zárt korpuszba szerelte az elektromos alkatrészeket, így a klasszikus formára legjobban az 1937-es Violectric hasonlított.

A Beatles használhatta először az új találmányt, az elektromos gitárt

Hugo Benioff neve a szeizmográfokkal kapcsolatban volt ismertebb, de 1938-ban ő is jelentkezett pick-upokkal működő vonósokkal. A bostoni Vega Company is gyártott hasonló szerkezeteket, majd 1947-ben a spanyol Luis Gómez de Lázaro jelentette be saját változatát. Leo Fender elektromérnökei 1948-ban készültek el a Fender Electric Violinnal, amely talán az egyetlen máig népszerű és üzletileg is sikeres villanyhegedű.