A 24 éves tel-avivi zongoristáról, Tom Orenről eddig még csak kevesen hallottak, azonban a fiatal tehetség pályája hirtelen nagyívű fordulatot vett: a New York-i Thelonious Monk Jazz Ιntézet által decemberben megrendezésre kerülő Nemzetközi Jazz-zongoraverseny első díját nyerte el, ami a műfaj egyik legrangosabb elismerésnek számít.
A világ kiemelkedő jazz-oktatási intézménye által megrendezett verseny eddig több mint 100 000 dollár értékben segítette ösztöndíjakkal és egyéb díjakkal a fiatal kiválóságokat, a győzteseket jelentős pénznyereménnyel és egy lemezszerződéssel jutalmazva. A bírálóbizottságban olyan meghatározó zenészek kaptak helyet, mint Monty Alexander, Joanne Brackeen, Cyrus Chestnut, Herbie Hancock, Jason Moran, Danilo Pérez és Renee Rosnes.
A december 3-i gálán többek között a nem rég elhunyt Aretha Franklinről is megemlékeztek.
Az idei első helyezett Tom Oren Cole Porter Just One Of Those Things és Frank Sinatra Just As Though You Were Here című szerzeményével ragadta meg hallgatóságát. És habár ezidáig szinte ismeretlen volt a jazzrajongó közönség és a szakma számára is, a fiatal Tom csodás zenei tehetséggel van megáldva.
https://www.youtube.com/watch?v=ouDn_OQr64Y
Tom Oren az Izraeli Zeneművészeti Egyetemen szerezte diplomáját. 2012-ben költözött az USA-ba, hogy a Berklee Egyetemen folytassa tanulmányait, ahol négy éves ösztöndíjat kapott. Jelenleg azzal a híres jazz kvartettel is turnézik, melynek frontembere a neves izraeli szaxofonos, Eli Degibri.
A Thelonious Monk-verseny második díja az amerikai Isaiah Thompsoné lett, a harmadik helyen pedig a francia Maxime Sanchez végzett. A díjazottakról készült fotón Tom Oren mellett a 78 esztendős jazz legenda, Herbie Hancock áll.
Tom Oren díja abban is különleges, hogy ebben az évben utolsó alkalommal kapta nevét a 20. század meghatározó amerikai jazz zenésze, Thelonious Monk után. A jövő évtől kezdődően a Monk család kérésére az intézet és a díj is Herbie Hancock nevét veszi fel.
A neves verseny eddigi névadója tehát az a Thelonious Monk, aki annyira a maga útját járta, hogy nem illeszthető maradéktalanul egyik stílusirányzatba sem. Ennek ellenére nem véletlen, hogy ugyanakkor fedezte fel a nagyközönség, amikor kiteljesedett a „vissza a gyökerekhez” mozgalom.
Monk pályafutását 17 éves korában egy női vándorprédikátor kísérő zenekarában kezdte, ahol – saját elmondása szerint (és ne feledjük, 1934-ről beszélt) – „rock and roll vagy rhyhtm and blues, ez volt, amit játszottunk. A hölgy prédikált és gyógyított, mi pedig muzsikáltunk.”
Monk zenéjében közvetett módon mindig visszaköszönt az afroamerikai néphagyomány, a boogie-woogie, a gospel, de még a New York-i stride stílus is. A negyvenes évek modernistái felismerték a tehetségét, értékelték az eredetiségét, de nem csak Miles Davis ódzkodott attól, hogy tartósan vele játsszon.
Nem volt könnyű ember, de leginkább az volt vele a baj – amennyiben az bajnak nevezhető –, hogy sokan nem voltak képesek rögtönzés közben leütni azokat a magas labdákat, amelyeket a zongorista adott.
Coleman Hawkins, aki a szvingóriások közül jóformán elsőként mutatkozott nyitottnak a modern jazzre, sőt az első neves zenész volt, aki Monkot alkalmazta, így nyilatkozott Joe Goldberg jazztörténésznek: „Az egyik legnehezebb időszak az volt, amikor Monk tagja lett az együttesnek. Minden este beszólt valaki, hogy »miért nem veszel fel egy zongoristát?« vagy »mit játszik ez a pasas?«” Az angol költő és jazzkritikus, Philip Larkin jellemzése szerint Monk úgy játszott, mint „egy elefánt a billentyűkön”. Azt követően azonban, hogy több mint egy évtizeden át a jazzközönség többsége is sarlatánnak, nevetségesnek vagy egyszerűen túl excentrikusnak tartotta Monkot, hirtelen megváltozott körülötte a hangulat, és anélkül, hogy ő változtatott volna, a zenéjét jóformán egyik napról a másikra szentté avatták. Ebben persze szerepet játszott az is, hogy Miles Davis mennybemenetelének egyik oka a Newport Jazzfesztiválon játszott Monk-szerzemény, a már fent említett ’Round Midnight volt (az együttesben ekkor Monk zongorázott).
1955-ben Orrin Keepnews, a hard bopot favorizáló Riverside lemezcég producere, aki már felismerte Monk értékét, 108 dollárért még meg tudta venni a zongorista szerződését a rajta készséggel túladó Prestige vállalattól. Két évre rá a lemezkritikusok – Keepnews szavaival élve – már automatikusan az ötcsillagos kategóriába sorolták. Miles Davis is készséggel elismerte Monk fontosságát abból a szempontból, hogy szabadságérzetet kölcsönzött a vele játszóknak, serkentette őket a kísérletezésre. Tehát Monk zenéje alapjaiban semmit sem változott, de a hard bop születésekor hirtelen elfogadta, sőt isteníteni kezdte a jazzközönség, ennek következtében nem kellett többé üres házak előtt játszania, dolgai lemezre kerültek, és jobbnál jobb zenészek keresték az alkalmat, hogy játszhassanak vele.
A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:
