Spanyolország legjelentősebb képtárába 3 millió látogatót várnak az idei, 200. évadban. Áttekintjük, hogy vált a Prado a kontinens egyik legjelentősebb gyűjteményévé.
III. Károly, Spanyolország királya egy, a felvilágosodás szellemének apoteózisát ünneplő, illetve a közeljövő tudományos felfedezéseit támogató természettudományos múzeumot látott volna szívesen Madridban, amikor az 1780-as években megbízást adott a Prado épületének megtervezésére Juan de Villanuevának. Nem sejthette, hogy három évtizeddel később a VII. Ferdinánd néven regnáló, vaskalapos konzervativizmusáról ismert unokájának más tervei lesznek.
Ferdinánd azonban a legkevésbé sem kívánt hozzájárulni kora tudományos fejlődéséhez, inkább felmenői és a saját gazdag műgyűjteményét szerette volna kiállítani az 1819-ben átadott épületben. Az intézmény kollekciójának alapját tehát a spanyol királyi gyűjtemény adta.
Bármennyire ironikus is, a Prado a spanyol birodalom egy meglehetősen regresszív korszakában nyitotta meg kapuit.
Az intézmény első katalógusában 311 művet írtak össze, az alapítás óta eltelt kétszáz évben azonban jelentősen gyarapodott a gyűjtemény. A Pradóban ma több mint 5000 festményt, nagyjából ugyanennyi rajzot és 1000 érmét őriznek. Ezek jelentős részét pedig az impozáns épület 120 termes kiállítóterében meg is lehet tekinteni.
Velázquez, Goya és Murillo, vagyis a spanyol mesterek mellett a többi között Dürer, Bosch, Rubens, Rembrandt és van Dyck, valamint Botticelli, Raffaello, Giorgione, Tiziano és Tintoretto alkotásaival találkozhatunk a hatalmas képtárban.
Az idén 200 éves intézmény falai között márciusig egy, Az emlékezet helye című, a múzeum történetét áttekintő tárlatot lehet megnézni. Gazdag kiállításról van szó, elvégre elképesztően sűrű két évszázad telt el a múzeum nyitása óta Spanyolországban. 1819 és 2019 között a kontinens legjelentősebb hatalmából Spanyolország polgárháború szaggatta, majd diktatúra alatt nyögő meggyengült országgá, végül elszegényedett monarchiává vált.
A történelem viharai számos esetben a Prado gyűjteményére is veszélyt jelentettek. Az 1930-as évek polgárháborús viszonyai miatt például a kollekció jelentős részét Svájcba kellett menekíteni. Franco hatalomra kerülését követően aztán visszakerültek a múzeumba a műkincsek, és az 1950-es években az épület bővítésére és rekonstrukciójára is sor került.
Máskor a történelmi szükségszerűségből profitálni tudott a múzeum. A hatalmas adósságai rendezése érdekében az 1830-as években elkobozták a birodalomban működő szerzetesrendek vagyonát, az ezt követő évtizedekben azonban számos kegytárgy és egyházművészeti darab került az intézmény gyűjteményébe.
A Prado mindenesetre mindvégig megőrizte a függetlenségét és távolságát az aktuális politikai csatározásoktól.
Alapítása nagyjából egybeesett a jelentősebb európai állami gyűjtemények létrejöttével. A Louvre 1793-ban, a Rijksmuseum 1800-ban nyitott meg, a londoni National Gallery pedig öt évvel a Prado után tárta ki kapuit a látogatók előtt.
Bár 200 év egy múzeum életében is hosszú idő, sokakat mégis meglep, hogy a Prado ilyen fiatal, hiszen roppant jelentős 16. századi kollekcióval is büszkélkedhet. Ez az évszázad volt a Spanyol királyság legszebb korszaka.
V. Károly – akiről egyébként számos portré tekinthető meg a Pradóban – birodalmában sosem nyugodott le a nap.
És éppen ennek köszönhető, hogy ebből az időből – ma úgy mondanánk – jelentős nemzetközi anyagot őriz a Prado. Csakhogy – és ez az igazán csodálatos – akkoriban ez mind „belföldi” művészetnek számított.
És hogy ma mennyire spanyol a Prado? A statisztikák szerint a látogatóinak 60 százaléka külföldről érkezik, azonban a fentebb felsoroltak értelmében a képtár 200 évvel az alapítása után is őrzi büszke integritását.
(Via The New York Times)