Miért fordult el a nagyközönség jelentős része a jazztől?

Frank Sinatra

A második világháború után sokat veszített a jazz a szvingkorszakban még toronymagas népszerűségéből. Noha a háború utáni éveket a szvingbigbandek hanyatlása jellemezte, a közízlés még jó ideig a szvinggel azonosította a jazzt, ezt a stílust tekintette a mainstreamnek, vagyis a jazz fősodrának. Mottóként talán azt a híres, de számunkra ismeretlen forrásból származó rosszindulatú mondást használhatnánk, mely szerint Charlie Parkerrel a jazz táncolhatatlanná, Coltrane-nel pedig hallgathatatlanná vált.

A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:

Kobo

Nook

DiBook

Természetesen ezt a jazzrajongók nem így érzik, de a közönség létszámának szempontjából megfontolandó az állítás. A 40-es évek derekán, amikor a bebop stílus még új volt, nemcsak a szélesebb közönségből, de eleinte az elkötelezett jazzrajongók közül is sokakból megütközést, rosszabb esetben megbotránkozást váltott ki. Ami a szélesebb lemezvásárló közönséget illeti, az idővel egymilliós eladott példányt elérő big band szvinglemezek száma erősen megcsappant a 30-as és a háborús évekhez képest.

Ide kapcsolódik:
Távol áll tőled a jazz? Nem a te hibád!

A negyvenes évek második felében valóban rossz idők jártak a big bandekre, és ez nem csak a nagyzenekarok fenntartásának és turnéztatásának magas költségeivel magyarázható. Egyrészt alábbhagyott a 30-as évekre és a háborút követő időszakra jellemző táncőrület. A háború utáni konjunktúra sokak számára lehetővé tette a saját ingatlan megszerzését, vagy egy jobbhoz jutást, általában a gyarapodást, és – a gazdasági világválság és a háború éveivel szemben – az önfeledt szórakozás vágya is megcsappant. Miután leszereltek a katonák, hozzátartozóiknak már nem kellett messze földön harcoló szeretetteik életéért aggódni, visszatértek a nyugodt hétköznapok, a fikcióban és a filmekben ismét a szerelem, a család, a barátság témája, de gyakran a komikum jelentette a kikapcsolódást. Ezt tükrözte a kor populáris zenéje is.

Ide kapcsolódik:
Jazz-zenészek párbajai

A negyvenes évek második felének popmuzsikáját az énekesek uralták, meglehet, gyakran nagyzenekari kísérettel, de az énekhangban, a dalszövegben rejlő történeten, gyakran a minidrámán volt a hangsúly, és

a siker titka az énekes prezentációja volt,

ami természetesen függött a hangszerelő tehetségétől is, noha a popvilágban abban az időben ennek alig volt tudatában a közönség. A késői 40-es és korai 50-es évek slágersikereinek jelentős része a szó tágabb értelmében vett „bel canto” hagyományából táplálkozott, kifejezetten szépen kellett énekelni, nagy érzéssel és jó intonációval. Nem csoda, hogy a rock ’n’ roll előtti korszakban olyan sok olasz származású dalnok volt sikeres, mint Frank Sinatra, Dean Martin, Al Martino, Perry Como vagy Tony Bennett.

Ide kapcsolódik:
A szving az nem (csak) egy tánc

Bing Crosby a háború utáni években is megőrizte népszerűségét, de talpon maradt az amerikai poptörténet első tinibálványa, az imént említett Frank Sinatra is, aki egyre inkább a vele felnövő közönséget vonzotta a kamaszok helyett. Népszerűek voltak az olyan énekesek is, mint Vaughan Monroe, Dinah Shore, Judy Garland, az Andrews Sisters vokálegyüttes, Jo Stafford, Patti Page, Rosemary Clooney (George Clooney nagynénje), Guy Williams, Kay Starr, Eddie Fisher vagy Pat Boone. A 30-as, 40-es és 50-es évek énekes sztárjai sokkal tovább maradtak a pályán, mint a későbbi popsztárok, akiknek a jóval manipulálhatóbb és gyorsabban változó ízlésű tinédzserek szeszélyhullámait kellett meglovagolniuk.

Ide kapcsolódik:
A zene és a korhangulat összefüggéseiről

Az 50-es évek közepéig a lemezpiacon elsősorban a felnőtt lakosság vásárlóereje érvényesült, a felnőttek ízlése pedig jóval megállapodottabb volt, mint a fiataloké, akik abban az időben még alig várták, hogy felnőttnek tekintsék őket, vagyis hogy hosszúnadrágot viselhessenek, és szüleiket imitálhassák. A poppiac egészét ez a megállapodottság jellemezte. Persze még volt közönségük a jazzt játszó big bandeknek, a jazzes hangzású tánczenekaroknak, de népszerűségük tagadhatatlanul megcsappant, és a kor divatjának megfelelően nem nagyon kockáztathatták az énekes nélküli fellépést vagy azt, hogy néhány épp divatos slágert kihagyjanak a repertoárból. Ami pedig a jazz fejlődésének élvonalába tartozó újítókat illeti, az ő közönségük határozott kisebbséget alkotott. A faji megkülönböztetés által elidegenített öntudatos afroamerikaiak, a kor durva anyagiasságától és konzervatív felfogásától megundorodott fiatal fehér értelmiségiek voltak vevők a bebop dühödt, zaklatott, polgárpukkasztó virtuozitására. Még az afroamerikai közönség többsége is inkább táncolni akart, mint disszonáns zenével világot váltani.

Ide kapcsolódik:
Valóban meghalt a jazz a hatvanas években?