Bordás Barbara: „Fontos az együttrezgés”

Bordás Barbara - fotó: Budapesti Operettszínház / Gordon Eszter

A Budapesti Operettszínház művészével magánéletről és karrierről, az elmúlt évad kihívásairól és az előtte álló feladatokról, operettről és operáról is beszélgettünk a Budavári Palotakoncertek apropóján.

– Július végét mutat a naptár. Ilyenkor még az előző vagy már a következő évad jár a fejedben? Inkább értékelsz és összegzel, vagy készülsz előre?

– Inkább előrenézek, mint összegzek, már az előttem álló feladatokra és a következő évadra koncentrálok. Amellett, hogy a zenés színház eleve megköveteli a készülést, az is igaz, hogy alapvetően tervezős típus vagyok, szeretem beosztani a napjaimat, átlátni, hogy mikor mi történik. Azt a példát szeretném én is követni, amit a szüleimtől láttam, akik mindent megtettek azért, hogy a húgommal nekünk boldog gyerekkorunk legyen. Apukám is, anyukám is sok áldozatot hozott értünk. Rettentően igyekszem, hogy biztosítsam a stabil családi bázist, mert a férjemnek is nagyon sok a feladata, de a színházi beosztásunk miatt ez jóval nehezebb. Mivel kevés az időm, abba megpróbálok mindent belesűríteni, és néha úgy érzem, csak egyik helyről a másikra szaladok. Anyukám megnyugtatott, hogy emiatt ne aggódjak és szerencsére a szüleim, illetve a férjem édesanyja is rengeteget segít nekünk.

– Azzal, ahogyan a magánéletben tapasztaltabbá váltál, mennyire változtak az általad alakított karakterek?

– Nem hiszem, hogy személyiségben sokat változtam, és ez nyomot hagyott volna rajtuk, inkább úgy fogalmaznék, hogy

összetettebben és megfontoltabban gondolkodom a szerepekről,

arról, hogy miként alakítom ki a lelki jelenlétet és a hangtechnikai megoldásokat, a karakter külsőségeinek, motivációinak és az éneklésnek az összhangját. Korábban volt például olyan, hogy beleéltem magam egy szituációba, és a sírás fojtogatott, ez viszont az éneklés rovására ment. Van néző, akinek ez nem tűnik fel, sőt hitelesebbé teszi a szerepformálást az ilyen átélés, de olyan is akad, aki bizony számonkéri a hangi teljesítményt. És ha az ember sorozatban énekel előadásokat, muszáj vigyázni a hangra, miközben természetesen a személyiség hitelét is meg kell őrizni.

Bordás Barbara – fotó: Budapesti Operettszínház / Gordon Eszter

– Milyen rendező passzol egy ilyen egyéniségű művészhez?

– Olyan típusú énekes vagyok, aki a főpróbahéten gyújtja be a rakétáit. Addig is próbálom a jeleneteket, rögzítem a helyzeteket, de sokszor inkább technikailag. Ahhoz, hogy bennem egy karakter egységében kialakuljon, meg kell élnem a történet teljes ívét, és az is fontos, hogy legyenek olyan kapaszkodóim, mint a díszlet, a jelmez, hogy a kellék már ne csak egy jelzés legyen, vagy hogy a színpadon ott legyen a tánckar, az énekkar, és a teljes zenekarral dolgozhassunk. Nekem ez az együttrezgés, a kollégák apró kis játéka nagyon fontos, ebből sokat tudok meríteni. Vannak rendezők, akik próbálgatnak, keresgélnek.

Szeretek megerősítést kapni a munkámról, és nem csupán pozitívat, hogy az a jó irány, hanem azt is, ha valami nem működik, mert ebből tudok építkezni.

Szerencsére eddig mindenkivel megtaláltam a közös hangot, jó rendezőkkel dolgozhattam együtt és a bemutatóra már mindig minden összeállt.

– A zenés színház bizonyos szempontból korlátok közé szorít: kötött a zene, a koreográfia, ráadásul minden előadást több szereposztásban játszotok, így bizonyos szempontból mindenkinek csereszabatosnak kell lenni. Az egyéniség egy ilyen helyzetben hogyan tud kiteljesedni?

– Valóban vannak kötöttségek, amik a műfaj komplexitásából adódnak. Természetesen jobban szeretek azokkal játszani, akikkel bepróbáltam a darabot, mert az ő tempóikat, rezgéseiket jobban ismerem, de az is nagyon jó, ha egy új színész bekerül a rendszerbe. Az előadás egészéből nem lóghat ki, de egy apró habitus- vagy árnyalatbeli eltérés, ami az egészhez képest nem jelentős, sőt a néző számára talán észre sem vehető, számomra nagyon inspirálóan hat. Jó érzés néha kibillenni a megszokottból, éberebbé válik a színészi figyelem, az előadás pedig gazdagodhat.

Bordás Barbara és Ninh Duc Hoang Long- fotó: Budapesti Operettszínház / Gordon Eszter

– A színészi figyelemnek, gondolom, akkor is éberebbnek kell lenni, ha a nyelvi és a kulturális közeg megváltozik. Milyen volt ebből a szempontból A víg özvegy idei dubai turnéja?

– Nekem inkább abból a szempontból okozott nehézséget, hogy németül kellett énekelnem, a némettudásom pedig csak minimális. Bár begyakoroltam a szöveget, sokat dolgoztunk német nyelvű szakértővel, mégis volt bennem egyfajta bizonytalanság.

Amikor külföldön vagyunk, akár magyarul, akár németül játszunk, másképp működik az előadás.

Ha feliratot kell nézni, eleve később reagálnak a poénokra. Van olyan ország, ahol gyakorlatilag mindent megtapsolnak, és van, ahol csak a végén fejezik ki hatalmas tapssal, hogy tetszett nekik. Ez is ki tud zökkenteni a ritmusból, eleinte furcsa is volt, de szép lassan hozzászoktam. Ilyen szempontból nagyon jó, hogy velünk utaznak a rendezőasszisztensek, játékmesterek, ügyelők, súgók, akik minden este látnak bennünket, és pontos kritikát tudnak mondani. Ha ők azt mondják szünetben egy csendesebb nézőterű előadásra, hogy rendben volt, akkor én megnyugszom kicsit.

Nagyon megküzdöttem A víg özvegy szerepével, kezdetben nem kedveltem. Nem éreztem, hogy nekem való lenne, hogy közel állna hozzám, az énekelnivaló viszont nagy kihívás, azt szerettem volna igazán jól megcsinálni. Rengeteg munkámba került, hogy az olyan legyen, amilyennek én és drága tanárnőm, Imre Gabriella gondoljuk, hiszen ez szinte egy operai minőségű szerep. Az operettek nagy részében nem az történik, hogy a primadonna szinte csak áll, énekel, a közönség pedig nézi, és csak a hanggal kell varázsolni. A víg özvegyben azonban ez utóbbi történik, ami egy nagyon komoly pszichés terhelés, ezt korábban, még a konzervatóriumban is nehezen kezeltem. A dubai operában viszont mikroport nélkül is annyira kiváló volt az akusztika, hogy a fegyelmezett énekléstől való félelem eszembe sem jutott.  A Vilja-dal végi piano H-ra még rá tudtam crescendálni – ami azt jelenti, hogy halkból indul, felerősödik és visszahalkul –, és olyan volt, mintha a színpad közepén egy örvényben lettem volna, úgy szólt a hangom. Volt egy lélegzetvételnyi szünet, amikor úgy éreztem, a hang a nézőket is körbeöleli. Csodálatos emlék ez, olyan, amit próbálok őrizgetni, hogy felidézhessem öregkoromban, vagy amikor a takarásban érzem a lámpalázat.

– Sok ilyen élmény adatott már meg a pályádon?

– Az egyik legmeghatározóbb turné az életemben nem színházi előadás volt. Domoszlai Sándorral és Somogyi-Tóth Dániellel jártunk Izraelben, egy ottani zenekar koncertsorozatába kapcsolódtunk be. Egy héber nyelvű szerelmi ciklust is meg kellett tanulnom. A szöveget Jákov Barlizai, egy debreceni születésű költő írta, aki a holokauszt után Izraelbe emigrált, és szinte csak vonósok kísérik. Ez volt a koncert utolsó száma. Amikor vége lett, hosszú másodpercekig csönd volt, olyan volt, mintha angyal szállt volna el felettünk. Az is fontos élmény volt, amikor először énekeltem a Szegedi Szabadtéri Játékokon a Leányvásárban. Egyedül voltam azon a hatalmas színpadon, és úgy éreztem, hogy minden, amire csak vágyhattam, megadatott. A szabad ég alatt, a Dóm téren, isten kegyeltjének lenni csoda volt.

Bordás Barbara – fotó: Budapesti Operettszínház / Gordon Eszter

– Néhány nap választ el bennünket a Budavári Palotakoncertektől. Ez nem egy előadás, „csak” egy gála, nem szerepívek vannak, hanem „csak” dalok. Erre hogyan készülsz?

– Egy gálának is megvan a nehézsége. Ha például úgy van beosztva az ember, hogy az első és az utolsó számot énekli, nehéz magát szinten tartani, mert folyamatosan indulásra kész állapotban kell lenni, amit hangban, testben, lélekben tartani kell. És még akkor is, ha régen megtanult, régóta énekelt dalokat adunk elő, folyamatosan karban kell azokat tartani, hiszen technikailag fejlődünk, és ahogyan minden testrészünk, úgy a hangunk állapota is változik a korral, ezért érdemes újra és újra elővenni a repertoárt.

Egy gálakoncerten nem csupán egyéniségben, de hangban is sokszínűen mutathatjuk meg magunkat.

Ez azonban másféle lagét vagy akár másféle hangképzést is igényelhet, így aztán sokszor van, hogy koncert közben még két szám között skálázom egyet. Aztán az is nehéz, hogy három percben sűrítsd azt a karaktert, amit egy előadásban három óra alatt mutatsz meg. Meg kell találni az egyensúlyt, ami a szerep és az előadó egyénisége között van, és ebben a gála rendezője sokat tud segíteni. Egy gálán abban a néhány percben kell bizonyítani és a lehető legtökéletesebbet adni, mert utánad jön a következő művész. Hála Istennek egy gálán van arra mód, hogy az énekesek igényét, vágyát is figyelembe vegyék, bár alapvetően attól függ, a zenei vezető, a karmester mit képzel el zeneileg, milyen a műsor zenei dramaturgiája.

– Mit hallhat tőled az Oroszlános udvar közönsége?

– A János vitézből Iluska, A cigánybáróból Szaffi dalát, A víg özvegyből pedig a Pavilon-duettet adjuk elő Ninh Duc Huang Longgal. Dubaiban sosem énekeltünk együtt, hiszen a darabban nem vagyunk partnerek. Így a közös muzsikálás azért lesz különleges, mert ebben a duettben nem a megszokott szerepemben, Hannaként lépek színpadra, hanem a partnere, Valencienne leszek. Lesz még egy különlegesség, a Lakmé Virág-duettje, amit Fischl Mónikával fogunk előadni. Ezt nagyon várom, hiszen ritkán adatik meg, hogy Mónival együtt énekelhessünk. A legtöbbször egymást váltjuk az előadásokban. A férjemmel, Boncsér Gergellyel is lesz közös dalunk, a Szív duett, ami különösen kedves számomra, mert az esküvőnk előtti hónapokban próbáltuk A mosoly országa című előadást. Ezen a gálán ketten vagyunk szopránok Mónival, és nagyon komoly, szép és színes feladataim lesznek: a Szaffit és a Virág-duettet még nem énekeltem, az Iluskát a jövő évadra tanulom, a Pavilon-duett szintén új.

Bordás Barbara és Boncsér Gergely – fotó: Budapesti Operettszínház / Gordon Eszter

– A Lakmé, de A víg özvegy, a János vitéz, A cigánybáró is operaénekesi repertoár része lehet. Előbb-utóbb műfajváltásra is számíthatunk?

– Idén valóban több operai feladatom volt. Közreműködtem a Hatszín Teátrum Operabeavatójában. Dinyés Dániellel már korábban is dolgoztunk együtt a Müpa gyerekeknek szóló operabeavatóján, illetve A víg özvegyben, a Kékszakállban és a Mayában is. A beavatókkal párhuzamosan a Co-Opera Figaro házassága című produkciójában is megkaptam Suzanne szerepét. Jövőre Göttinger Pál rendezésében  egy szegedi Puccini bemutató vár rám olasz nyelven, a Hatszín Teátrumban pedig a Don Giovanni lesz a téma, ahhoz Zerlina és Donna Elvira szerepeit tanulom. Az Operettszínház marad továbbra is a fő irány, ahol szerencsére a jelenlegi vezetés is támogat a fejlődésben, de

szeretnék kalandozni, kipróbálni magam olyan opera- vagy egyéb más szerepekben is, amelyek esetleg rám várnak.

– Milyen kihívást jelent számodra az opera?

– Elsősorban énektechnikait. Nagyon leegyszerűsítve mondok egy példát: míg az operában arra kell törekedni, hogy a lenti és a fenti lage ugyanolyan erős legyen, minden hang egy színben szóljon, a magas hangok ne ugorjanak ki, addig az operettben viszont épp ezek számítanak dobbantónak, ezeknek kifejezetten erősnek kell lenni. Van néhány operett, ami operaházak repertoárján is szerepel, például A víg özvegy vagy a Denevér. Ebben a grand dame-ok a klasszikus képzettségű énekesekhez közelebb állnak, mert nincs tánc, kevés a szöveg, viszont operai hangképzést, formálást követelnek az énekelnivalók. A víg özvegyben Hanna belépője vagy a finálék bizonyos helyeken olyan lagékban vannak, ami egy operettprimadonnának nem minden esetben kényelmes, sokat kell rajtuk dolgozni, vagy a Denevér csárdása szintén nehéz megoldanivaló. Az energiákat ezért másképp kell beosztani a teljes darabot illetően, amihez fölényes technikai tudás szükséges. Egy operettprimadonnának ezzel szemben jóval többfélét kell énekelni, ráadásul ott a Csárdáskirálynő vagy a Marica grófnő, amiben a játszani- és táncolnivaló mellett elég sok a próza is.

– Az Operettből, a színházból és a műfajból mit tudsz átvinni egy operaprodukcióba?

– Egy másféle gondolkodást, ami egy jó rendezővel és egy jó zenei vezetővel nagyon termékenyen tud működni az alkotófolyamatban, mert figyelembe veszi az egyéniségemből, a tapasztalatomból azt, ami nem sérti az opera hagyományait, hanem előreviszi. Az előadásnak, az én – Operettszínházból, operettekből átvitt új, számukra esetleg szokatlan – szemléletem akár az előnyére is válhat.

– Vagy akár a musicalekből, mert az előző évadban volt egy Carousel-bemutatód is.

– Zeneileg lubickolás, színészileg viszont komoly kihívás volt a Carousel, sokat tanultam belőle. A rendezőnek határozott gondolatai voltak, ugyanakkor azt is kérte, hogy vigyünk ötleteket. Nehezen törtem át a kőfalat – közben azt mantráztam, hogy a víz is elmossa a követ –, mert valójában itt sem ívet játszom, hanem Carrie életszakaszaiból kiragadott pillanatokat. Bízom benne, hogy a végeredmény a közönségnek is tetszik.

– A gálán énekled a János vitézből Iluska dalát, ami már a jövő évad bemutója. És ha már szokatlan szemléletről beszéltünk: egy koreográfus, Bozsik Yvette lesz a rendezője.

– Nagyon várom már ezt a közös munkát, és nagyon kíváncsi vagyok. Azt gondolom, egy táncosnak sokkal nehezebb dolga van, mint egy énekesnek: csak a testével, az arcával, a mozdulataival tudja kifejezni az érzelmeket.

Ha a koreográfus jól végzi a dolgát, és a színész erre vevő, a zenével, a szöveggel együtt ezerszer kifejezőbb, szívig hatolóbb tud lenni egy dal vagy egy előadás.

Azért is várom még ezt a bemutatót, mert Bodrogi Gyula játssza a Francia királyt, akivel a Háry Jánosban már dolgoztunk együtt, ami hatalmas élmény volt. Érdekes módon előadásban egyetlen beugrás kivételével még Oszvald Marikával sem játszottunk együtt, úgyhogy azt is nagyon várom, hogy vele együtt próbáljak. Mindezek mellett egy egészen furcsa helyzet is előáll: ez lesz az első olyan előadás, hogy Fischl Mónikával nem váltjuk egymást, hanem egy előadásban leszünk színpadon – sajnos, nem egyszerre, mert a Francia királylánynak és Iluskának nincs közös jelenete. Már nagyon vártam, hogy legyen egy ilyen előadás.

Bordás Barbara és Fischl Mónika – fotó: Budapesti Operettszínház / Gordon Eszter

– Ezek szerint az a sztereotípia, hogy a primadonnák versenyeznek, fúrják egymást, csak operett-történeti könyvekben igaz.

– Móni nagyon vagány csaj, neki is van egy kislánya, mindkettőnk férje szakmabeli, tehát nagyon sok közös pontunk van. Korábban a primadonnák a színházban élték az életüket, elérhetetlen nőideálok voltak, a színházak sztárjai és rájuk vette a jegyet a közönség. Ez mára megfordult, ma többnyire a hölgyek járnak színházba és a bonvivánokra veszik a jegyet. De komolyra fordítva a szót: ha egy színház vezetősége mindenkit megbecsül a maga tehetségéhez, korához, tapasztalatához mérten, jó a kapcsolat az azonos szerepkört játszók között is. Nálunk erre odafigyelnek, és ha valaki helyén tudja kezelni a ranglétrát, és arra koncentrál, kitől, mit tanulhat, miben tud fejlődni, akkor ebből nem lehet gond, maximum előnyt kovácsolhatunk.