1947 a modern jazz alapítója, Charlie Parker legragyogóbb éve volt. Ez az év – Stan Kenton és Dizzy Gillespie jóvoltából – a latin jazz születési évének is tekinthető, amikor számtalan egyéb érdekes zenei kísérlet is napvilágot látott. Ennek azonban semmi nyoma nem volt a slágerparádékon.
A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:
A szvingkorszak emblematikus zenekara Count Basie vezetésével ugyan rövid időre listavezető is lett abban az évben, de minden idők egyik legbugyutább számával, az Open the Door, Richard!-dal, amely méltán tekinthető a nagy jazz-blues énekes, Jimmy Rushing pályafutása mélypontjának, de a dal annyira népszerű volt abban az évben, hogy a táncoló, szórakozni vágyó közönség igényeire való tekintettel egyszerűen nem hagyhatták ki a repertoárból. 1947-ben Basie-ékével együtt összesen hat különböző változatban lett listasiker az Open the Door, Richard!, és ezek közül a legkevésbé sikeres vállalkozás is eljutott a heti slágerparádén a hatodik helyig. Arról nem is szól a fáma, hogy abban az évben összesen hány sikertelen változatban került korongra ugyanez a szám.
Kasszasiker szempontjából ez talán jó időre az utolsó jó éve lehetett Basie-nek, hiszen két másik száma is listasiker lett, mindkettő jelentős vokálbetéttel. A top 10-ben a hetedik helyig araszoló I Ain’t Mad at You, melyet az énekes-filmszínész Taps Miller énekelt, szöveg szempontjából nem szárnyalja túl az Open the door, Richard! színvonalát. Érdekessége viszont, hogy Gillespie-hez hasonlóan, úgy látszik, Basie is felismerte, hogy a bebopvokálban elharapózó, szándékosan komikus scattelésnek van piaci értéke, és Taps Miller segítségével ezt sikerült beépítenie egy szvingszámba, amely így aztán eljutott a slágerparádé hetedik helyéig.
Szintén eljutott a hetedik helyig egy másik Count Basie-szám is 1947-ben, a Free Eats, amelyet a zenekar egésze énekel bebopos frazeálással, de szvingritmusban.
A következő évben alig készült lemez, mert az amerikai zenészszakszervezet ismét konfliktusba került a lemeziparral, és bojkottálta a stúdiókat. Így csak korábban készült lemezek kerülhettek piacra, de még így is meglepő, hogy melyik lett az év legsikeresebb lemeze, amely heteken keresztül vezette a listát, és az év végi összesítésben is mindent felülmúlt. Ez a fehér dixielandharsonás, Pee Wee Hunt, az egykoron oly sikeres Casa Loma Orchestra egyik alapító tagjának felvétele volt, a New Orleans-i stílusra hasonlító Twelfth Street Rag, az egyetlen jazznek minősíthető lemez az évi top 100-ból. Mindez annak ellenére történt, hogy Benny Goodman egy ideig a harmadik helyen tartotta magát a Slow Boat to Chinával, amelyet Al Hendricks énekelt, de valójában nem sorolható ebbe a műfajba.
Ella Fitzgerald és Sarah Vaughan is aratott listasikert abban az évben, de mindkét esetben gondosan jazztelenített slágerrel, a Woody Herman-zenekar pedig kivívott magának egy harmadik helyet Hacsaturján Kardtáncának egy eléggé gyenge átdolgozásával, amely ugyan szintén fellelhető az interneten, de tartozunk annyival a fantasztikus Four Brothers Band alapítója és vezetője emlékének, hogy lebeszéljük kedves olvasóinkat a felkutatásától.
