Vesztegzár, covid19, krízishelyzet, a változások kora, Shirley Valentine és a maszkok. Bevállalós attitűd és energia, „a kalózok szeretője”, Ruszt-féle reformista színház, generációs kapcsolódások. A magyar színjátszás bársonyos széphangjával, Vándor Évával beszélgettünk.
– Hogyan érintette a hír, hogy ismét bezárnak a színházak és hogy ilyen súlyosra fordult a járványhelyzet az országban?
– Ez a 2020 valahogy nem kímél senkit és semmit. A színházakat – mint általában egyébként mindent – rettenetes nagy kihívás elé állította a koronavírus. A legfontosabb azonban az egészség, és az, hogy vigyázzunk egymásra. Kiemelkedő üzenete lehet ennek a kíméletlen korszaknak az, hogy legyünk türelemmel és tisztelettel egymás iránt. Mindezekkel együtt alig várom, hogy vége legyen az évnek, és minden erőmmel bízom abban, hogy a következő esztendő valamivel enyhébb lesz. Szerintem szilveszterkor egy egész világ fogja közösen azt kérni, kívánni, sőt mantrázni, hogy 2021 könnyebbév legyen.
– Milyen felfordulásokat tapasztalt ebben az ismeretlen, új helyzetben?
– Kiszámíthatatlan, tervezhetetlen minden. Folyamatosan és gyorsan kell alkalmazkodni az új helyzetekhez. Jóformán március óta csak itthon vagyunk. A nyár is úgymond lyukasnak bizonyult, nem volt az a felhőtlen vibrálás, amihez hozzászoktunk. Az egész szakma alig várta, hogy szeptemberre újra kinyissanak végre a színházak és elkezdhessük a munkát. Októberre én egy egész hónapra karanténba kényszerültem, mert covidos lettem. Alig vártam, hogy november legyen, erre tessék… (Nevet.) Bezártak a színházak, ismét leállt az élet. Ettől függetlenül azonban ismét el kell mondanom, legfontosabb az egészség, ezért muszáj türelemmel lennünk és vigyáznunk egymásra. Jó lenne az embereknek fizikailag is elmenni feltöltődni akár egy koncertre, akár egyszínházba, de ez most egyelőre esélytelen. Az online tér remek alternatíva, de mégsem az az igazi színház.
– Milyen tünetekkel jelentkezett önnél a vírus?
– Uracskámmal, Harmath Imrével együtt körülbelül egyszerre lettünk fertőzöttek. Itthon voltunk két hétig íz- és szagérzékelés nélkül, de ezen kívül, hála a jó istennek semmi komolyabb nem történt velünk. Lelkileg nagyon megterhelő volt, hogy két héten keresztül a teszteléseken folyamatosan pozitívak voltunk. A harmadik hét elején, amikor még mindig pozitívnak mutatkoztunk, akkor már begurultam, hogy kész, vége, visszaadom a diplomámat… (Nevet.)
– Végül ismét színpadra léphetett, azonban kissé bizarr benyomások érkezhettek a közönség felől, főként a Shirley Valentine kapcsán.
– Bizony. Három szék kihagyás, maszkos nézők, akiknek jóformán még a szemét sem látni – hát ez valami lidérces volt! Annyira intim az a stúdiós közeg, amelyben ez az előadás megy, hogy szinte együtt lélegzünk a közönséggel. Most, ott álltam – jóformán karnyújtásnyira a tőlük – és iszonyatos érzés volt az a látvány és hangulat, ami elém tárult! Feszélyezettek voltak, mintha egy fal lett volna közöttünk.
Nem az jutott eszembe, hogy de jó, hogy újra játszom, hanem hogy vajon meddig tart ez még. Mikor kaphatjuk vissza a régi színházi struktúráinkat?
– Milyen előadásait szakított félbe a vesztegzár?
– A Pinceszínházban megy a Még egyszer veled ugyanitt, a Bányavirág. A József Attila Színházban a Balfácán, a Mici néni két élete, a Vesztegzár a Grand Hotelben. Műsoron volt továbbá a salgótarjáni teátrumban az Augusztus Oklahomában – ez, a legutóbbi most nagyon nagy kedvencem, egyszerűen csodálatos darab, nagyon szeretjük is játszani. Szeretnénk!
– 2020-tól a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház tagja. Milyen hangulatban telik a munka?
– Szerencsém van, mert mindenhol, ahol játszom nagyon családias, baráti, oldott légkör dominál. Ez jellemző a Pinceszínházra, a József Attila Színházra és most a Zenthe Ferenc Színházra is. Remek itt dolgozni, szeretem a társulatot, szép feladatokkal bíznak meg. Az utazás egy kicsit sem jelent gondot, mert kifejezetten szeretem! Én vagyok az, aki élvezi, ha be kell ülni a buszba és utazhat! Szeretem nézni a tájakat, mert kikapcsol. Olyan ez, mint valami relaxáció. Nagyszerű kollégák vesznek körül itt és a közönség is elképesztően érdeklődő, hálás.
– Nagyon erős tartás, egyfajta szuggesztív erő sugárzik az előadásaiból. Honnan ez az energia?
– Nem is tudom, ez nehéz kérdés. Mindig is száz százalékkal hittem abban, amit csinálok, ami a hivatásom. Ez a meggyőződés, őszinte lelkesedés szerintem továbbadódik a közönség felé is.
– Rögtön a pálya legelején, már a főiskolai felvételin is merész bedobással győzte meg a tanári kart a szakmai rátermettségéről – Ballada a kalózok szeretőjéről, illetve A vágy villamosának Blanche monológjával.
– Amikor találkoztam ezzel a Villon verssel és Tennessee Williams drámájával, telibe találtak. Nyilván nagyon kezdetleges volt a felvételim, ez a két markáns mű egy tizennyolc éves lánytól, már csak az életkorból adódóan is meglepő lehetett. Ezek a művek ugyanakkor egy különös húrtpendítettek meg bennem. Mintha megtaláltam volna magamban azt, amit muszáj volt megmutatni. Hozzá kell tennem, hogy egy színész nem feltétlenül ítéli meg magát helyesen egy szerep kapcsán. Azért, mert nekem Blanche egy vonzó karakter volt, még nem jelenti azt, hogy tényleg alkalmas is lettem volna a megformálására.
– Akkor az ön nézőpontjából a szerepálmok egyfajta illúziók, nem?
– Nem dédelgetek szerepálmokat, mert a végén még bekövetkezik! (Nevet.) Sokszor fordul elő, hogy nem sikerülnek igazán az áhított szerepek olyanra, amilyenre az ember eredendően szeretné és elképzelné. A szerepálom az én felfogásomban csapda. De van olyan szerep, amire nem gondolsz soha és mégis bejön! Ilyen az életemben például Baradlayné figurája. El nem tudtam volna képzelni, hogy én valaha ezt az asszonyt megformáljam és csodálatos volt! Imádtam.
– Mennyiben volt meghatározó, hogy a főiskola után egy erős szakmai közegben indult a pályafutása? Ruszt József reformista színháza a mai napig nemzetközi szintű és hírű.
– Mindig is csodáltam a Ruszt-féle színházat és minden energiámmal, gondolatommal azon voltam, hogy egyszer bekerülhessek ebbe a rendkívül inspiratív közegbe. Szurdi Miklós javaslatára nézett meg Ruszt a vizsgaelőadásomban, a Kabaréban, amelyben a főszerepet, Sally Bowlest alakítottam. Az előadás sokat után beszélgettünk – a kultikus Bástya sörözőben! Végül leszerződtem a kecskeméti Katona József Színházba. Varázslatos szellemiség élt akkoriban ott, remek kollégákkalnyílt lehetőségem együtt dolgozni – Andorai Péter, Vass Éva, Gábor Miklós, csak, hogy néhányat említsek. Két nagyon jó évet töltöttem ott, rengeteget tanultam.
– Egyfajta nimbusz övezte „a Gábor Miklós nemzedéket” akkoriban. Érzékel hasonló tiszteletet kortárs pályakezdőktől, vagy ez ma másképp működik?
– Nagyon sok minden változott a világban, ez a piedesztálra emelés és nimbuszmár nincs. A tekintély olyan értelemben, mint akkor sincs. Azt mondanám, hogy ma leginkább csapatjáték van. Rengeteget tanulok a fiataloktól, mind a felfogás, a világlátás, a hozzáállás terén. Frissen tartja az embert a merészségük, a lendületük. Mindig ki kell próbálni új logikát, új gondolkodást, szerintem ez az éberség és a vitalitás alapja.
