A Színházi Kritikusok Céhének szavazatai alapján a legígéretesebb pályakezdőnek járó kritikusdíjat Nagy Péter István kapja.
Celldömölkiként szinte beleszületett a Soltis Lajos Színházba, ez lett egyik nevelő iskolája. Diákkorában már részt vehetett az együttessel dolgozó és a hatvanas-hetvenes évek kísérleti színházának hagyományait továbbvivő Solténszky Tiborral, Katona Imrével és Somogyi Istvánnal, de ugyanígy az erdélyi rendezők kiválóságával, Bocsárdi Lászlóval is.
Útja mégsem a színház felé vezetett: az ELTE-n pszichológia szakra iratkozott be. Nem lett hűtlen a színházhoz sem: nemcsak az egyetemi szakdolgozatának tárgya utalt a színházra, hanem részt vett a Nemzeti Színház rendezőgyakorlati programjában is. 2015-től az SZFE fizikai színházi rendező-koreográfus szak hallgatója.
Első rendezésére otthon, a Soltis Lajos Színházban került sor 2013-ban. Azóta több mint egy tucat bemutatója volt.
Mindenben, így a darabválasztásban is nagyon igényes.
Operákat (Paisiello, Weber, Hindemith) éppen úgy színre visz, mint régmúlt és modern klasszikusokat (Euripidész, Shakespeare, Büchner, Hamsun, Camus, Havel, Bogajev, McDonagh).
Tanítottam, elfogult vagyok vele. De kritikus is. Most mégsem a megoldatlanságaira vagy túlzásaira emlékszem, hanem arra, hogy milyen pontosan és egyéni szemszögből elemzi a darabokat, hogy a szó mellett mekkora szerepet kap nála a látvány, a zene és a mozgás, hogy azok közé a Horváth Csaba-tanítványok közé tartozik, akik
a fizikai színház eszközeivel és szellemiségével új olvasatát képesek adni jól ismert műveknek is.
Ez a fergeteges tempójú, sziporkázóan szellemes Szentivánéji álomra éppen úgy igaz, mint Weöres Octopusának eklektikájára, Camus Caligulájának elérhetetlenséghajszolására, mint Hamsun Éhségének egzisztencialista olvasatára.
A szintézis a Don Carlos a Radnóti Színházban, ami optimistának nem mondható képet fest a fiatalok perspektívátlanságáról, egy ma is ismerős hatalmi mechanizmus működéséről, és nem mellékesen minden egyes alak tragikus magányáról. Érett munka.
A laudáció szerzője: Nánay István, a Színházi Kritikusok Céhének tagja
