„Brouka, csakúgy, mint mások, igyekezett a Szovjetunióban uralkodó módihoz igazodni, gyakran írt megfelelő ideológiai töltettel. De az igazi Brouka lírai verseiben tárul elénk.”
Szerző: Bárász Péter
Belaruszban eléggé elterjedt név a Hajduk – nem nehéz felfedezni, hogy a ’hajdú’ szóból ered. Egy másik, sokkal gyakoribb név, a Batura ad támpontot a kíváncsiaknak, hogy miképp is került ez a név a belaruszba.
Nyina Macjas különleges egy jelenség volt nem csak a belarusz, de az egész szovjet irodalomban. Ennek ellenére – vagy éppen egyedi hangja miatt? – nem lett olyan híres, mint gondolhatnánk.
Szjarhej Amjalcsuk kohász-szakmérnök. Költészete azzal együtt figyelemre méltó, hogy egy sor eredeti gondolata gyakorlati jellegű.
Magam is meglepődtem, de úgy tűnik, hogy az eddigi tizenegy hősöm közül a mai, Makszim Tank az, akitől a legtöbb írott magyar betű megjelent.
Nem értek a versíráshoz, még csak legelő kicsiny birkáktól sem tanultam. Nem úgy nem vagyok költő, ahogy Janka Kupala mondja, hanem a szó legegyenesebb értelmében.
Ezt a címet a 20. század belarusz költészetének két atyja kapta meg elsőként a 20-as években. A Belarusz SzSzK hivatalos elismeréseként a címet csak 1956-ban hozták létre, azóta még hatan kapták meg, köztük Nyil Hilevics.
Irodalomtörténetinek harangoztam be ezt a sorozatot. Most a hetedik darabját „tartja kezében” az olvasó. Lassan haladok ugyan, de nem teszek le a száz témára vonatkozó tervről. Foglalkozhatnék meta-metairodalommal is, de félő, hogy ez csak önmagam számára lenne érdekes. Ezért a legnagyobb irodalomtörténészek közül Adam Maldziszt is csak azért említem meg, mert egy ilyen sorozatban nem mehetek el némán a mellett, hogy nemrég ünnepeltük 89. születésnapját. Jazep Januskevics (1959) irodalom- és kultúrtörténész, levéltári kutató, író, költő, műfordító munkássága egy sokkal terjedelmesebb cikket is megérdemelne, mint amit e sorozat keretei megengednek, de az előbb már mondtam: ez csak igen keveseket érdekelne. Róla…
Miután bemutattam kedves olvasóimnak, hogy ki volt Francisak Bahusevics, a 19. századbéli belarusz nyelvmentés legjelentősebb alakja, valamint írtam legismertebb elődjéről, Vincent Dunyin-Marcinkevicsről, most szóljak legállhatatosabb követőjéről, Alaiza Paskevicsről is, mert megérdemli. Alaiza Paskevics (1876-1916) nyelvvédelmi témában írt legismertebb dolgozata Becsüljétek anyanyelveteket címmel jelent meg 1914-ben. Álljon itt ennek a cikknek a befejező része (nem is kerestem, hogy lefordította-e valaha is bárki: nem nagyon hiszek abban, hogy akár egy tucatnyi magyar ember is létezne, aki hallott vagy olvasott volna valamit is Paskevicsről – a Néniről. Kár. Ezt szeretném most kipótolni. „Volt egy dalnokunk, aki, míg népünk hosszú álmát aludta, elsőnek vette…
A 19. században a belarusz nyelv életben tartásáért vívott harc két úttörője: a „belarusz dudás” – Vincent Dunyin-Marcinkevics (1808-1884), róla beszélek alább, és Jan Csacsot (1796-1847) – őt alig ismerem, nem tudom, mikor fogok tudni sort keríteni rá. Korábban már írtam arról, hogy az orosz elnyomás a lengyel nyelvet gyakorlatilag békén hagyta, így Dunyin-Marcinkevics és kortársai a lengyel irodalmon, lengyel anyanyelvű körökben nőttek fel. Adam Mickiewicz (1798-1855), Ludwik Kondratowicz (alias Uladziszlau Szirakomlja, ő inkább belarusz, innen a belarusz költői név, de a körülmények miatt belaruszul nem nagyon tudott publikálni, 1823-1862) és mások, akiket inkább a lengyelek vallanak magukénak, de többségük…
