Nem értek a versíráshoz, még csak legelő kicsiny birkáktól sem tanultam. Nem úgy nem vagyok költő, ahogy Janka Kupala mondja: „Я не паэта, о крый мяне Божа!…” („Nem vagyok költő, Isten ments, dehogy…” – Kardos László fordítása), hanem a szó legegyenesebb értelmében.
Ennek ellenére időnként előfordul, hogy valami okból verset fordítok, még csak azt sem mondhatom, hogy mindig olyankor teszem ezt, ha nagyon muszáj. Hol ez, hol az, de valami rávisz. Bizonyítvány-magyarázatnak mindig elmondhatom, hogy ha én nem fordítom le ezt a verset, akkor senki, legalábbis eredetiből nem. Mert viszonylag jól magyarul és belaruszul egyszerre csak én tudok, mármint azok közül, akik műfordítással szívesen foglalkoznak. Na, jó ez enyhe túlzás, de csak nagyon-nagyon enyhe.
Gyakorlatilag egyedül vagyok, mégpedig mindkét irányban. Mielőtt megkezdtem volna – tíz éve már – műfordítói tevékenységemet, magyar nyelven belarusz irodalmi alkotás kizárólag közvetítő (főleg orosz) nyelvből készült fordításban jelent meg. Mára „megszületett” hét-nyolc fiatal, aki képes közvetlenül belaruszból magyarra fordítani, nagyzási hóbortomban tanítványaimnak mondom őket.
Ellenkező irányban ez nem áll, de Mikola Aljahnovics, „tanítványaimon” kívül az egyetlen, aki közvetlenül fordított magyarból belaruszra, sajnos több agyvérzésen van túl, nem valószínű, hogy tudna még műfordítással foglalkozni. Más pedig egyelőre nincs, bár jómagam itt is próbálkoztam fiatal fordítók kinevelésével – egyelőre kevesebb sikerrel.
Viszont mindkét irányban igaz, hogy halmozottan hátrányos helyzetű műfordító vagyok. Egyik országomban sem tapasztalható számottevő (fizetőképes?) kereslet a másik ország (irodalmi) kultúrája iránt, ráadásul az egyik, ha tehetné, egyszerűen betiltaná irodalmának – főleg persze a belarusz nyelvűről van szó, az orosz nyelvű még „csak-csak elmegy” – bármiféle népszerűsítését. Ez a két tényező objektív. De van egy nagyon fontos szubjektív oka ennek a 3H-nak: soha, semmilyen bölcsész jellegű képzésben nem volt részem. Sőt, nyelveket is az iskolában tanultam csak, illetve 66 éves koromban beiratkoztam Minszkben egy kb. húsz napos intenzív belarusz kurzusra. Szóval sem fordítástudomány, sem irodalomtudomány, sem verstan, sem irodalomtörténet – matematikusoknak ilyesmit nem tanítanak. Így lettem gumibot-csinálta műfordító. A sztorit már többször megírtam, most inkább versfordításaimról szeretnék szólni.
Előző publikációm Makszim Tankról szólt, megcsináltam bele egy rövid kis remek fordítását, nem volt nehéz, mert Tank nem tartotta benne magát a kötött formákhoz. A merszet hozzá onnan vettem, hogy pár nappal előtte szólt egy jó barátom: csinálnék Nyil Hilevics Petőfiről szóló verséből egy nyersfordítást, ha már a Hilevics cikkemben megemlítettem, hogy van ilyen. Amikor megvoltam vele, ezt mondta: „én úgy érzem, hogy nem kellene ezt költőnek adni. Akaratlanul is a megfelelő szótag számmal fordítottad. Nem rímel? Sag schon. A kényszerű rímelés csak ártana neki. Szerintem, ha egy picit igazítunk rajta, nyers fordításként is nagy érdeklődésre tart számot.” Tessék, itt van, verseletlenül:
Ballada a győző röhögéséről Segesvárnál a csatatéren, 1849. július 31-én
Csapatával, beérett földek közt,
Hol por remeg a napfényben,
Zilált mundérban, hajadonfőtt
Rohan egy magyar őrnagy.
A halál elől menekül.
A halál utána vágtat.
A halál – egy fegyveres lovas,
Kemény, bajuszos kozák.
Egyre magasabbra visz az ösvény.
Az árpa és a zab között.
Jaj, de messze még az erdő,
És ereje egyre fogytán.
Nem ér oda, szerencsétlen.
Kivan már, teljesen kifáradt.
Mindjárt megszakad a szíve.
De azért még rohan tovább.
Most tarkóján érzi már
A ló vad zihálását.
Erre visszafordul, arccal a
Halál felé, hogy ne háttal érje…
De a gyeplőt megragadva,
A bajszos megállítja lovát.
S szörnyű röhej robban akkor,
Épp naplemente előtt.
Úgy röhögött görcsösen
A kozák, levegőhöz se jutott,
Annyira belejött már, hogy sokáig
Még leállni sem tudott.
Végre gúnyosan megkérdi:
„Mi van, meg akartál menekülni?
Elbújni a halál elől? Egy frászt!
Meg kell döglened!
Fuss! Fuss már, te kis magyar!
Aki áll, én nem bánthatom.
Mint egy madarat röptében,
Levadásznom úgy kell a lelkedet”.
Amit egyszer csak meglátott
Az éjsötét szemekben, annak
Szörnyébe úgy beleremegett, hogy
Pikáját egyből belevágta.
És elesett a tiszt. És markába
Kapta ingét a szíve alatt…
………………………………..
Petőfi Sándor volt az,
A nagy magyar költő.
2005-2006
Nem én vagyok az egyetlen prózai fordító, aki „muszájból” lefordítja az eredetiben található versbetéteket is. Pontosabban én igyekszem csak a rossz verseket fordítani (olyan regényekkel akad dolgom, amelyek tudatosan bővelkednek az ilyenben), ami pedig jó vers, annak a nyersfordítását oda szoktam adni valakinek, aki meg tudja verselni. Ez se olyan különlegesség. Van azonban egy pár sztorim, ami talán olvasóim számára is érdekes lehet.
Egyszer néhány versfordítást kértek tőlem, ötödik vagy hatodik nekifutásra sikerült megcsinálnom, de akkor úgy, hogy a profi költőnek, aki egy picikét javítgatni akart rajtuk, gyakorlatilag nem volt dolga vele. Vonaton csináltam, Minszkbe oda- és visszaúton, az kétszer három és fél óra. A zakatolás segített. Nem tudom, mennyire különleges az eset, de vége – az az igazi. Még a vonatról hívtam fel a költőnőt – elmagyarázta, hogy miért van ez így. Mind a hatot gyakorlatilag egyszerre írta: egyiket egy forgalmas utcán sétálva, a többit – vonaton. Azért egy ilyen élmény nagyon sokat segít egy műkedvelő műfordító önbizalmán, aki korábban kizárólag olyan műveket fordított, amelyeket kedvel.
Tavaly tavasszal ismét a kezembe került Faludy Györgytől, hogy Tanuld meg ezt a versemet, akkor nyilallt belém, hogy ezt az egész világ számára elérhetővé kell tenni. (Ráadásul Csernobil előtt írta hat évvel!) Nem vagyok költő, sebaj, prózai fordítást készítek, aztán majd meglátjuk. Mindenképpen ugye nyersfordítással kell kezdeni, nos, mikor ennek már a vége felé jártam, egyszer csak észrevettem (mert először olvastam fel hangosan magamnak), hogy milyenre sikerült a nyersfordítás első két sora – esküszöm, hogy tök véletlenül:
–– UU –– UU ––, Вывучы гэты мой верш,
U –– UU –– UU –– UU –– U? бо колькі шчэ кніга та будзе з табою?
Annyira hadilábon állok a verslábakkal, hogy csak emlékezni véltem: talán daktilus esőnek hívják azt, ami itt hullott a mennyből, de meg kellett nézzem a neten. Nem, ezek nem Faludy verslábai. De ez a lüktetés annyi erőt kölcsönöz Faludy belaruszra ferdült szavainak, hogy amennyire erőmből tellett, végig ritmikussá tettem a fordítást. Jórészt még rímel is.
Egyszer bemutattam az írószövetség breszti tagozatának, hogy segítsen valaki „rendes” verssé faragni. Azt a választ kaptam, hogy ha újrafordítani lehetne is talán jobban, de ezen, ami most van, csak rontani tudnának. A folyóiratunk idei számában még éppen meg tudott jelenni, mielőtt az 1934-ben alapított írószövetségünket betiltották. És még kétszáznál is több civil szervezetet.
