Szerző: Bojta Zsuzsanna

A Pécsi Balett Vasarely-etűdök című előadása május 28-án, a Bartók Tavasz keretében néhány fontos gondolat megírására sarkallt. A címben szereplő könnyekről majd a cikkem végén írok. Talán a katarzisról is. Előre csak annyit, hogy születésemtől fogva szétválaszthatatlannak érzem a különböző művészeti ágakat. Elég egy gyermeket megfigyelni játék közben. Rajzol, énekel, táncol, épít, előad, mindent megtesz, hogy alkothasson, és ezzel kifejezhesse önmagát, az érzéseit, az éppen aktuális lelkiállapotát. Ettől ember az ember. Valamilyen bizarr módon az úgynevezett civilizált világ a magas művészeteket szétválasztotta zeneművészetre, táncművészetre, képzőművészetre, iparművészetre, színművészetre és sorolhatnám tovább. Nem is az elnevezés fáj annyira, mint inkább az, hogy…

Az eheti Kultúrpandában annak járunk utána, hová tűnnek a művészeti pályáról a tehetséges gyerekek? Hol esnek ki a gyerekek a rendszerből? Milyen tényezők határozzák meg egy fiatal pályaorientációját? Melyek azok a tényezők, melyek a felnövekvő gyermeket egyik vagy másik irányba mozdítják? „Lenni, akik vagyunk és azzá válni, amivé válni tehetségünk adatott, ez életünk legfontosabb célja.” R. L. Stevenson Hadd kezdjem mai írásom egy rövid történettel: Egy ember meghalt. Tisztességes ember lévén a mennyországba került. A mennyország gyöngyházfényű kapuja előtt már várta egy angyal, és azonnal meg is szólította az új jövevényt. – Boldog voltál a földi léted alatt választott hivatásodban? –…

Mi van most Héja Domonkossal? Mit gondol a karmesteri pályáról? Mi a zeneművészeti oktatás feladata? Ő maga tanítana-e szívesen? Többek között ezekre a kérdésekre is válaszokat kaphatunk az interjúból. Tűző napsütés volt. A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon próbáltuk Goldmark Károly Sába királynője című operáját. A szokásosnál is nehezebb anyaggal szembesültünk már a kartermi próbák folyamán. Akkoriban a Magyar Állami Operaház kórusában voltam kisegítő énekes, pályára visszatérni igyekvő négygyermekes anyukaként. A mű igazi kórusopera: nehéz, hosszú, nagy íveket igénylő, és meglehetősen magas lágéba komponált kórusállásokkal. Kimerülten álltam neki a hosszadalmas próbának. Meglepődve észleltem azonban, hogy egyáltalán nem fáradtam ki hangilag. Sőt, talán…

“Mikorra várható a cikked?” – kaptam az e-mailt a Papageno szerkesztőjétől kedd délután. A kérdés jogos. Ilyenkor már mindig a kezükben szokott lenni a teljes anyag. Ülök a papírjaim fölött, az agyam kattog, teljes gőzerővel dolgozik, mégis úgy érzem, falnak futok folyamatosan. Hogyan lesz ebből cikk? Rengeteg emberrel beszéltem a középfokú zenészképzés témájában. Olvastam, kutakodtam. Sok a Konzi? Kevés a gyerek? Sok a gyerek? Túl sok a művész? Kevés a művész? Sok a tanár? Kevés a tanár? Túl erős a közismeret? Fáradtak a gyerekek? Aki nem bírja, minek megy oda? Hallottam mindent és mindennek az ellenkezőjét. A legfurcsább, hogy az…

Olyan szerencsém van, hogy Kodály országába születtem. Az anyatejjel ittam magamba a népdalokat, a relatív szolmizációt. Mire iskolába mentem, rengeteg népdalt tudtam, anyukámnak és az óvó néniknek köszönhetően. Kodálynak hála a mi gyermekkorunkban „program” volt a zene- és a magyar kultúra szeretete. Már be voltam íratva zongorára, amikor egy nagyon kedves „néni” bejött a csellójával az egyik óránkra és játszani kezdett. Aztán mesélt és énekelt nekünk. Hazamentem és határozott hangon bejelentettem: „Anyu, én csellózni fogok.” Hétéves voltam… 17 évig csellóztam Veber Lászlóné Iza néninél a Szabolcsi Bence Zeneiskolában. Az énekesi pályám enélkül a tudás nélkül el sem indult volna. Pezsgő…

„Mennyiért jönnétek el hozzánk zenélni?” – kérdezi egy helyszín rendezvényszervezője. „Mármint mennyi a gázsitok fejenként?” Általában ilyenkor már elkezdek krákogni zavaromban. Nem az ár bemondásával van a problémám. Bármilyen hihetetlen, inkább maga a kérdésfeltevés módja zavar. Egy zenekart ugyanis, legyen akár öt-, akár nyolcvanfős, nem fejenként fizet a megrendelő. Amíg ez egy szimfonikus zenekarnál egyértelmű, addig egy öt fős zenekar vagy együttes esetében úgy tűnik, nem az. Árképzés a zeneiparban Fontos lenne, hogy a kultúra területén néhány dolog világossá váljon. Először is: egy együttes – bármilyen kicsi legyen is –, az egy szervezet. Fenntartási költségekkel, próbákkal, hangszerparkkal, technikai felszereléssel, esetleg…

Térdelek a színpad közepén, előttem áll egy halk szavú, ámde megnyugtatóan határozott, fekete hajú, törékeny termetű koreográfusnő, aki pontosan tudja, mit akar. Célirányosan adja ki az utasításokat, nem próbálgatja a dolgokat, nem variálja a mozdulatokat, pedig nincs könnyű dolga. A „Nagy kép” koreográfiáján dolgozik épp, nagyjából hatvan emberrel a színpadon. 2015-öt írunk, Erkel Színház: az Aida bemutatójára készülünk. A mozdulatok, amiket tőlünk, énekesektől kér, kifejezőek, letisztultak, és – nagy megkönnyebbülésemre – nem akadályoznak az éneklésben. Mai napig emlékszem: jobb tenyerem kifelé fordítva az arcom előtt egy teljes kört leírok a karommal, aztán az ökölbe szorított kezem a szívemre teszem. Ez…

Mi is az az interjúlánc? Vegyünk tíz előadóművészt, köztük színművészt, zenészt, táncművészt, és kérdezzük meg őket, nagyjából három percben foglalják össze, hogyan is élték meg az elmúlt egy évet. A megkapott videókat szabdaljuk darabokra, és fűzzük őket egymásra, egyik gyöngyszemet a másik után, pusztán tartalom alapján. És félórában megkapjuk „A Művészt”, aki egyszerre férfi és nő, családos és egyedülálló, introvertált és extrovertált, beszédes és csöndes, előre- és visszatekintő, kétségbeesett és reménykedő, racionális és érzelmes. Következzen először is a videó: A változás pszichológiája A pandémia ideje alatt nagyjából minden ember ugyanannak a lelki hatásnak lett kitéve, ez nem más, mint a…

Az egész 2020 szeptemberében kezdődött. A koronavírus félelmetes sebességgel terjedt először a szimfonikus zenekarokban. Az énekkarok nem sokkal utánuk nagyjából tíz nap alatt teljesen átfertőződtek. Októberre teljes kórusok és zenekarok voltak kénytelenek abbahagyni a munkát, mert annyi embert terített le egyszerre a vírus. Sajnos ez a hirtelen robbanás nem járt áldozatok nélkül. Veszítettünk el kollégákat. A fájdalomra nincs szó. Ráadásul a halálozás mellett a tartós munkaképesség-csökkenés is megjelent, ami lehetett volna egy felvillanó piros gomb, egy jelzés, hogy még idejében húzzuk be a vészféket, ha itt a következő hullám. Voltak együttesek, akik reagáltak tavasszal. Jellemzően azok, akiknél pusztító károkat okozott…

„Pénzért semmit sem kaphatsz, ami fontos, és amit pénzért kaphatsz, az esetleg életszükséglet, de nem fontos” – mondja Szerb Antal. És valóban: a művészvilág abban a furcsa helyzetben van, hogy amit közvetít, az nyilvánvalóan valami „magasztos”, pénzben nem kifejezhető értékkel bír. Mégis, nekünk, művészeknek is élni kell valamiből. Nem csoda, hogy a pandémia alatt elindult az #artiswork, illetve a #noculturenofuture mozgalom. „Hogyan is kerülhettünk olyan helyzetbe, hogy bizonygatnunk kelljen, amit mi, művészek csinálunk, az valójában munka, amiért alapvetően fizetés jár?” – Egy közös sétára invitálom most az olvasókat, járjuk körül, hogyan is jutott kultúrához az elmúlt évben egy átlag kultúrakedvelő…