Szerző: Szatmári Róbert

Január 16-án adott koncertet a Müpában Mischa Maisky világhírű csellista és két gyermeke, a zongorista Lily és a hegedűművész Sasha. Beethoven Hármasversenyét a Nemzeti Filharmonikusok kíséretével adták elő, Hamar Zsolt vezényletével. A családi trióval a koncert előtt ültünk le beszélgetni. – Hogyan és mikor támadt az ötletük, hogy hárman együtt zenéljenek közönség előtt? Mischa Maisky: Meglehetősen régen, igazából akkor, amikor a lányom megszületett. Persze, nem úgy kell ezt elképzelni, hogy bármit is kötelezően kellett csinálni, inkább csak szabadidős muzsikálás volt, kötetlenül. Sasha Maisky: Nekünk egyszerű dolgunk volt. Ugyanis folyamatosan hallgattuk, ahogy édesapánk gyakorol, a cselló hangjával nőttünk fel. Az évek…

A napokban egy igazi legenda, Martha Argerich társaságában indult turnéra a Liszt Ferenc Kamarazenekar. A különleges élményt ígérő program a Zeneakadémia Nagytermében is elhangzik – a koncertre a jegyek már réges-rég elfogytak. Tfirst Péterrel, a zenekar művészeti vezetőjével beszélgettünk. – Hogyan lehetséges, hogy az idei már a harmadik év, hogy a világ egyik legkeresettebb zongoristájával turnéznak? – Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy nagyon különleges a művésznő és a zenekar viszonya. Már rögtön, az első alkalommal, mikor belépett a próbaterembe, éreztük, hogy valami rendkívüli történik, azonnal működött a szimpátia mindkét részről. Martha Argerich hihetetlenül érzékeny és szuggesztív muzsikus, aki a közös…

Minden művészies álom ellenére, Salzburg és Mozart nem azonos. Nyilvánvalóan hiábavaló egymáshoz hasonlítani egy várost és egy zeneszerzői életművet, de mivel ezt teszi a hagyomány és a kultúratörténet is, talán elnézhető. Mert Salzburgról mindenkinek Mozart jut eszébe, így amikor München felé autózom, erős késztetést érzek, hogy letérjek balra. Ráadásul csak gyülekeznek közben a lélegzetelállító hegyek is, egyre-másra. Persze, hogy ékszerdoboz, morgok magamban, minden közhely igazság-alapú, azért lett közhely. „A hegyek által körülölelt szépséges történelmi város”, az pedig igaz, ha tetszik, ha nem. De létezhet olyan, akinek ez nem tetszik? A belvárosban minden kecses, finom, a látogatónak még becéző szavak is…

A kiskorúak zaklatása, mint téma nagyon érzékeny. Pengeélen táncol az, aki megkísérli, hogy őszintén szóljon róla, filmet készíteni erről a magyar társadalom átlagos hozzáállásának ismeretében pedig kemény kihívás. Nagy Zoltán filmje okos és higgadt, elsősorban arra keresi a választ, hogy milyen okok, körülmények vezetnek az ilyen történésekhez. Nem ítélkezik, hanem ábrázol, amennyire ilyen esetben lehet, objektíven. Átlagos kisváros a színhely, ahol nyugalomban zajlik az élet: a hivatalnokok dolgoznak, a diákok iskolába és zenekari próbára járnak, az együttes épp országos versenyre készül. Megvannak a közösség a napi rutinjai, csendes rezdülései, ezeket a film alkotói hasonlóan finom, apró gesztusokkal, mozzanatokkal mutatják be. Az, ahogy a szél felkavarja…

Számomra azok a koncertek jelentik az igazi élményt, amikor a zene mellett mást, többet is kapok. Amikor van lehetőségem belső énemre figyelni, vagy épp elgondolkodni. Voltaképpen még az is mindegy, mi szól, csak jöjjön a hallgatói ihlet, ami aztán elvezet valamilyen úton a cél felé. Ilyen lehet például, ha adott hangulatra vagy sajátos tematika mentén fűzik össze az elhangzó zeneműveket. A Pannon Filharmonikusok november 14-i koncertje a Kodály Központban ez utóbbira jelentett példát. Összeszedtek pár „katonacuccot”, vagyis olyan  műveket, amelyekben ez a téma érhető tetten. A tematikus jelleg mellett azonban nem sok hasonlóság van a három darabban. Haydn 100-as számú…

Mivel foglalkozik manapság egy zenetörténész? Mik a legfontosabb inspirációi? Hogyan érdemes leginkább klasszikus zenét tanítani? Miként lehet megszólítani a fiatalabb korosztályokat? Van-e átjárhatóság a zenei műfajok között? Mona Dániel zenetörténészt kérdeztük. – Nyilván csak rossz beidegződés, de ha az átlagember zenetudósra gondol, általában homlokát ráncoló, hajszálait az égbe formázó, komor tekintetű, saját jelentőségének tudatában lévő és a kottában elmerülő alakot lát lelki szemei előtt. – Nagyon sokféle zenetudós létezik, és mindegyikük munkája ugyanolyan fontos. Elképesztően érdekes például kéziratokat böngészni, és azok tanulmányozásával új felfedezéseket tenni. Miközben szükség van olyan közvetítőkre is, akik ezeket a felfedezéseket továbbadják a közönségnek, hiszen a…

Az Óbudai Társaskör október 28-i koncertjén egyszerre hallgathatjuk meg Brahms Magyar táncait és azokat a forrásokat is, amelyek az inspirációt jelentették a német zeneszerző számára. Kassai István Liszt-díjas zongoraművésszel beszélgettünk Brahmsról, a ritkán hallott művekről és arról a pillanatról, amikor a magyar zene bekerült a nemzetközi vérkeringésbe. – Már régóta főleg magyar zenével foglalkozik, azon belül is leginkább a romantikával, későromantikával. Hogyan jött az inspiráció mindehhez? – Először is, a Zeneakadémián Kadosa Pál tanítványa voltam, ez mindenképp hatalmas inspirációt jelentett. Másodszor a 80-as évek közepén sajnálatos módon amolyan zenei „feketelistára” kerültem, nem koncertezhettem, teljesen ellehetetlenítettek, szinte alig volt jövedelmem. Ekkor…

Október 28-án a Zeneakadémián ad koncertet Alban Gerhardt csellóművész és a Liszt Ferenc Kamarazenekar. A német szólista most lép fel először Budapesten, és ennek kapcsán beszélgettünk Haydnról, pályakezdésről, a különböző kihívásokról és arról is, hogyan érdemes igazából klasszikus zenét hallgatni. – Annak idején fiatal művésztől szokatlanul indult a pályafutása, hiszen nem akart szólista lenni. Ahogy nyilatkozta is, elsősorban zenekari karrierről álmodott és sokkal fontosabbnak tartotta, hogy jó családapa legyen. Mi volt az a fordulópont, amikor elhatározta, hogy mégis a szólista életforma lesz az Ön útja? – Nos, az első és legfontosabb, hogy mindig és mindenképp zenész akartam lenni. Ez természetesen jött, hiszen a…

Zombola Péter az „… és Echo” a kamaraopera-műfaj intim alkotásai között van, annak ellenére, hogy ilyen zenei kategória nincs is. Ezt én alkottam meg amolyan igazodási pontként, saját használatra, a változatosság kedvéért. Mert mostanában megint gyakran hallhatók olyan vélemények, hogy az opera kiüresedett gesztusok halmaza, megalomán magamutogatás, amelyben egy szikrányi intimitás és hitelesség sincs már. Nemcsak manapság hallani ezeket a gondolatokat, ezek régen részei a klasszikus zenével és színházzal foglalkozó művészek, alkotók világának. Még én is előszeretettel lamentálok a kérdésről, és ennek azért oka az is, hogy egyre gyakrabban élek át vitatható élményeket a zenés színházban. Persze, minek is hitelességről és intimitásról beszélni…

Sok minden változik körülöttünk, még a zene és a zene öltözéke is. Pedig „Minek a masni a nyers húsokra?” – fogalmazta meg Lovasi András már egy  régi Kispál-számban is. Ezzel az őszinteségre és kíméletlenségre egyaránt hajlamos generációk még egyet is értenek, legalábbis elvben. A klasszikus zene masnijaira nézve azonban a legkevésbé sincs egyetértés, pedig éppen oda kellenének. Ennek az okairól már többször szóltam, de most itt egy újabb alkalom, hogy egy szokatlan lemezborító kapcsán végiggondoljuk a jelenséget. Ugyanis a vitatott borítón összesűrítve látható mindaz, ami korunkban ezzel kapcsolatban megfigyelhető, a szimbolikus jelenség vizsgálatra érdemes.  Cecilia Bartoli Farinelli munkásságának szentelt lemeze csak…