Eltiltás a tanulás lehetőségétől, eszközvásárlástól, bizonyos témákból, eltérő dresscode, vagy „csak” Hamupipőke-szindróma – majd festegethetsz, ha kész a házimunka. Néhány példa a női művészekre vonatkozó, eltérő szabályokra. Senki többet? blogunk szerzője, Martos Gábor új könyvében a számok mögé pillantott: megnézte, mi az oka annak, hogy a női művészek alkotásai csupán töredékéért kelnek el férfi kollégáik vagy akár férjük alkotásainak áraihoz képest.
– Az ember azt hinné, hogy vannak női sztár művészek, kiemelkedően ismert alkotók, akiknek magasabb áron kelnek el a képei. Például Frida Kahlo a reneszánszát éli az utóbbi években.
– Igen, vannak, de meg kell nézni azt is, hogy mennyiért kelnek el az ő a képei. Egy ideig az ő egyik műve volt a legmagasabb áron leütött dél-amerikai művész munkája, de azóta már ezt a címet is elvette tőle a férje, Diego Rivera egy műve. Tudjuk, hogy Kahlo egész élete Rivera árnyékában telt – és most még a műkereskedelemben is elnyomta.
– Az összehasonlítás kiindulópontja tehát az a számszerűsíthető tény, hogy mennyit adnak egy művész munkájáért a műtárgypiacon?
– Itt nem arról van szó, hogy adott esetben egy Diego Rivera-kép ne lehetne jobb, mint valamelyik Frida Kahlo-mű. Esetleg Willem de Kooning ne lenne jobb festő, mint Eileen de Kooning, mert nyilvánvalóan jobb festő. De az már a nagy számok törvénye alapján sem normális, hogy Willem legmagasabb áron elkelt munkája 300 millióért talált vevőre, míg a feleségéé 500 ezer dollárért.
Nem azt várom el, hogy egy férfi és egy női művész műalkotásának ára megegyezzen egymással, de mégiscsak kellene valamiféle kiegyenlítődést látni. Georgia O’Keeffe 44 millió dollárral a valaha legmagasabb árat elért női művész a világon. Lee Krasner, vagy Joan Mitchell munkái tízegynéhány millió körül mozognak. Eközben a New York-i nagy árveréseken Picassót 103 millió dollárért, Basquiat-t 90 millió dollárért ütik le. Nincsenek arányban a dolgok. Nem létezik, hogy ennyivel rosszabbak a nők mindig, mindenben és mindenhol! Ez persze nem véletlen…
– Például mi állhat a különbség mögött?
– Még a reneszánszban is csak akkor lehetett egy nő festőművész, ha az apja vagy a férje is az volt, máskülönben nem tanulhatott, be sem engedték be egy festőiskolába sem.
1768-ban alakult meg Londonban a Royal Academy of Arts és 1936-ig összesen három nő tudott bekerülni. Az intézmény 34 taggal alakult meg – közülük ketten voltak nők. Az egyikük Angelica Kauffmann, aki az európai uralkodócsaládok legfelkapottabb portréfestője volt akkoriban – azaz nem lehetett kihagyni. Mellette még Mary Moser kapott helyet, aki a XVIII. századi brit művészeti élet egyik legismertebb festőnője volt. Amikor azonban elkészíttetik az alapítók csoportképét, akkor a két nő csak kép-a-képben, festményként fér fel a férfiak mögé a falra.
Egy magyar festőnő, száz éve, ha szeretett volna a szabadban festeni, akkor nem mehetett tanárral, mert idegen férfival nem mutatkozhatott. Ha azonban festőhöz ment feleségül, akkor vele már szabadon alkothatott akár a mezőkön is.
A Velencei Biennálét 1895 óta rendezik meg és 1920-ban állított ki először nő a rendezvényen. Negyed évszázadig egyetlenegy nő egyetlenegy munkáját nem lehet ott látni. Az első nő 1968-ban nyer díjat a biennálén, illetve 1972-ben állít ki az első nő az amerikai pavilonban.
A közelmúltban elhunyt amerikai absztrakt expresszionista festő, Judith Godwin volt az, aki
1950-ben kiharcolta, hogy egy művészeti egyetemen a nők is farmernadrágba festhessenek.
Addig ez csak a férfiaknak volt szabad, a nőknek kötelező volt szoknyát viselniük munka közben.
1937-ben Lee Krasnernek azt mondja az egyik festőiskolai tanára, Hans Hoffman, miután meglátja egy képét: „Ha nem tudnám, meg nem mondanám, hogy egy nő festette!”
A művészettörténet tele van ilyen kicsi nüanszokkal. Ez a gondolkodás rányomja a bélyegét a művészetre a mai napig. Ennek van egy sokszáz éves története, amely mindig lenyomta a nőket vagy nem biztosította számukra a lehetőséget. A 20. században az egész világon, itthon is jelentek meg vaskos művészettörténeti kötetek, amelyekben egyetlen nő neve sem szerepel!
– Ezt a hatást az egyes konkrét életműveken is meglehet figyelni?
Czóbel Béla és Modok Mária a kedvenc példám. Amikor Czóbel elveszi Modokot – mindkettejüknek ez a második házassága – akkor pontosan tudja, hogy a nő festő, mert egy kiállítás megnyitóján találkoznak először. Azt is tudja, hogy jó festő.
Egyszerűen nem tűnik föl neki, hogy miután összeházasodtak soha nem látja az asszonyt festeni.
Amikor a nő meghal és a sezlony alól egy mappában előkerül egy csomó kép, akkor Czóbel ott áll és azt kérdezi, hogy „Ki festette ezeket?” Mert azt látja, hogy ezek nagyon jó képek. „A feleséged!” – mondják a barátaik. „Mikor?”
Mert onnantól, hogy ők összeházasodtak, Czóbelnek is teljesen természetes volt, hogy ő délelőtt elmegy festegetni Szentendrén, de mire hazaér, van ebéd. Ebéd után egy kicsit lefekszik, mire felkel, addigra el van mosogatva, stb. És amikor közben volt egy kicsi ideje, Modok közben festegetett és soha meg nem mutatta Czóbelnek. Meg kellett halnia, hogy Czóbel rádöbbenjen, milyen festőnővel élt együtt.
Lehet, hogy Czóbel jobb festő volt, mint Modok – de Barabási-Albert László példájával: a futásban egy tizedmásodperc van az első és az összes többi között – a művészetben nem tudod megmondani, hogy ki a jobb festő: a férj vagy a feleség. Az azonban, hogy Modok Mária nem volt annyival rosszabb festő, hogy így ki legyen felejtve az egész magyar művészettörténetből, miközben Czóbel meg ott van – az biztos!
A műkereskedelem tele van ehhez hasonló példákkal, elképesztő varázslatos sztorikkal. Én nem vagyok művészettörténész, nem női művészettörténetet írok, de a nők műkereskedelemben elfoglalt helyéhez kell háttérnek a művészettörténet.
– A házasság utáni háttérbe húzódás, a művész házaspároknál az egyenlőtlenség kialakulása, gondolom, nem magyar sajátosság.
Amikor Jackson Pollock és Lee Krasner megveszik a híres házukat Long Islanden, amire Peggy Guggenheim – aki Pollock szeretője volt – adott nekik pénzt, ahhoz tartozott egy legendás, nagy pajta. Az föl nem merült, hogy a pajtában melyikük fog festeni. Jackson Pollock! Csinálta a nagy, 8-10 méteres képeket, leterített vásznon fröcsögte a festéket össze-vissza.
Milyen érdekes – mondják a művészettörténészek –, hogy ezzel párhuzamosan elkezdődik Lee Krasner új korszaka, az úgynevezett kis képek korszaka…
Persze, hogy kis képek, mert bent kellett festenie a házban, a konyhában!
Nem merült föl, hogy esetleg ő is ott fessen a pajtában! Amikor meghalt Pollock és Krasner kiköltözhetett végre festeni a pajtába, akkor jöttek azok a képek, amik ma a legmagasabb áron, nagyjából 10 millió dollárért kelnek el tőle. Miközben Pollock 200 millió dolláron van.
Érdekes ellentmondás, hogy miközben a nő háttérbe szorult, mint művész, megjelenhetett, mint a gyakorlati ügyek bonyolítója.
A könyvben is több példát hozok arra, hogy egy alkotó férjhez megy egy művészhez és abbahagyja a munkát – mindig az asszony, sosem a férfi! Eileen de Kooning egész életében festett, komoly felkéréseket kapott, John Kennedy elnöki portréja az ő munkája. Willem de Kooning sosem szervezte a saját kiállításait, a sajtóját, az eladásait, a gyűjtőit, azt mindig Eileen intézte, miközben a kis idejében, mint Modok Mária, egy főzés meg egy takarítás között gyorsan megfestett valamit.
Vagy akár menedzserként is felfuttathat egy művészt, mint Vincent van Gogh sógornője, aki rátette a festőt a térképre.
Johanna van Gogh-Bonger az egyik a három asszony közül, akiket említek a könyvben a műkereskedelem fejezetben. Miközben ő a szó szoros értelmében nem műkereskedő, mert semmi mással nem foglalkozik, csak a Van Gogh-képekkel. Nincs galériája, csak a nyakába szakad egy örökség. Olyan korban épített egy brand-et Van Gogh-ból, amikor ez még nem volt divat. Miközben soha ilyesmivel korábban nem foglalkozott. Mikor 1890-ben meghalt Van Gogh, a teljes életmű odakerül a testvéréhez, Theóhoz. Egy évre rá meghal Theo is.
Ott marad ez az akkor huszonvalahány éves fiatalasszony egy egyéves gyerekkel és többszáz Van Gogh-képpel, amire mindenki azt mondja, hogy azonnal dobd ki az egészet, mert rémes.
Ő pedig egyszerűen szerette a férjét, szerette a sógorát és azt mondta, hogy innentől arra teszi fel az életét, hogy ezt az embert fel tudja emelni arra a szintre, ahol szerinte lennie kellene. Ezt a szó szoros értelmében vette: visszaköltözik Párizsból Hollandiába, mert Van Gogh mégiscsak holland. Egy Amszterdam melletti falucskába költözik, ahol a kor egyik legnagyobb holland művészetkritikusa, művészetelmélet írója lakik, aki a csomópontja a holland szellemi életnek. A hozzá folyamatosan érkező látogatók körében el tudja kezdeni Van Gogh bevezetését a köztudatba.
Irgalmatlan mennyiségű kiállítást szervez a festményekből, sokszor a saját pénzén. Fölveszi a kapcsolatot műkereskedőkkel és nagyon jó jutalékokat ígér nekik, ha jó közgyűjteményekbe vagy magángyűjteményekbe juttatnak be egy-egy képet. Így kerül Magyarországra is a Nemes-gyűjteménybe néhány Van Gogh. A portrékat odaajándékozza annak, akiről az arckép készült – ezek általában ismert emberek a francia közéletben vagy a nemzetközi művészvilágban. Csak azt kéri, hogy a haláluk után a képet hagyják valamelyik múzeumra, így a képek bekerüljenek közgyűjteményekbe. Ő az első, aki kiadja Van Gogh és a testvére levelezését.
Nagyon sokan hányják a szemére, hogy csinál valamit, amihez nem ért, mert rajongó. Művészettörténetileg valószínűleg nem ért hozzá, de valamit nagyon meg tudott csinálni, az biztos. Elkezd egy brand-et építeni tulajdonképpen szeretetből.
– A műkereskedők tehettek esetleg a nők helyzetnek a javításáért?
A könyvben egy pici fejezetet szántam ennek. Csak felvillantom, hogy voltak női műkereskedők és amikor tudták, akkor nagyon erősen próbálták a nőket helyzetbe hozni a műkereskedelemben. Direkt három különböző korból való műkereskedő asszonyt választottam ki és nagyon röviden felvillantom, hogy – voltak. Nem véletlen, hogy az utolsó, egy németországi, pár évvel ezelőtt bezárta a műkereskedését, mert azt mondta, hogy nem tud egész egyszerűen csak női művészekből megélni.
Sok példa van, arra is, hogy a galeristák komoly női művészeket elutasítanak azzal, hogy nem tudják eladni a képeiket. A vevő visszakoznak, ha kiderül, hogy a művész egy nő. Nem hiszik el, hogy ugyanolyan értékes a mű, vagy hogy x idő múlva haszonnal el tudják adni.
Miközben azzal, hogy az elmúlt években „divatba jöttek” a női kérdések, sokkal nagyobb haszonkulccsal lehet eladni ma egy női művésznek műveit.
– Ez a harmadik könyve a műkereskedelem témájában. A MeToo-mozgalom ihlette a női témát?
Még az előtt kezdtem el gyűjteni a könyvhöz az anyagokat, mielőtt elindult a MeToo, aztán a világ utolért és elkezdett minden erről szólni. Ehhez a könyvhöz azt akartam megnézni, hogy mi a helyzet a nőkkel a műkereskedelemben.
Már, amikor az Ilyet én is tudok című könyvet írtam, akkor észrevettem, hogy elsősorban az absztrakt expresszionisták körében Jackson Pollock, Willem de Koonig, Franz Kline, Robert Motherwell mellett az árverési tételekben nincs egyetlen nő sem. Miközben tudjuk, hogy valójában számos nő alkotott akár a közvetlen közelükben: Pollock mellett például a felesége, Lee Krasner, Kooning felesége, Eileen de Kooning szintén festettek és kiállítottak abban az időben. Kicsit a háttérben, de ott voltak.
– Mit kap a könyvben az olvasó?
Aki ezt a könyvet a kezébe veszi, az legalább ötszáz női művész nevével találkozik. Sokak műkereskedelemben elfoglalt helyéről pontos adatokat kap és ha nagyon akar, ebből kiindulva tovább kutathat. Ez nem egy művészettörténet. Ismerünk néhány női művészt a görögöknél, Egyiptomból, Rómából, a középkorból néhány kódexmásolót, de igazából a reneszánsz az, ahonnan elindul a folyamat, hogy egy nő lehet művész. Ehhez le kell küzdenie, hogy mondjuk nem tanulhat iskolában,
nem festhet meztelen testet, emiatt egy csomó olyan témából – történeti, mitológiai jelenet – amit abban a korban divat festeni, kimaradnak.
Mit fest tehát: például csendéletet, tájképet. Akik minden nehézség ellenére ezt a pályát választották, ott olyan neveket találunk, mint Artemisia Gentileschi.
Neki még ehhez képest is durván indult a karrierje: megerőszakolta a festőtanára. Ő nőként nem indíthatott ellene pert, de rá tudta venni az apját, aki szintén ismert festő volt – valószínűleg, ha egyszerű közember, akkor ezt nem teheti meg – hogy beperelje az illetőt.
A kor jogrendje szerint nemi erőszakkal nem lehetett valakit perelni, így anyagi haszonvesztés miatt indított pert azzal, hogy a lánya így már kevesebbet ér a házassági piacon.
Közben hihetetlenül megalázó procedúráknak vetették alá a lányt a nyomozás során. A férfiakból álló bíróság előtt egy bábának meg kellett vizsgálnia, kínvallatásnak vetették alá. Azonban az egész procedúra végén elismert művésznőként kivívta azt a jogot egyedüliként a korban, hogy vásárolhatott festőszereket, köthetett egyedül szerződést a férje hozzájárulása nélkül – magyarul eladhatta a képeit, egyedül munkát vállalhatott, utazhatott. Ez még a 20. században sem mindenütt volt természetes.
Nem akarok belemenni a genderideológiába, de vegyük észre, hogy nincs egyenlőség. Nyilván ez egy kicsi szelete a nők és férfiak közötti különbségekről szóló történetnek, de
én ezzel foglalkozom, én a műkereskedelmet tudom végignézni. Ez pedig egy plasztikus felület.