Tizenkét belarusz szerző műveit fordítottam a FreeAllWords projekt megrendelésére. Közülük Dzjanyisz Macesa az egyetlen, akiről a megbízás előtt még csak nem is hallottam, talán azért, mert túl fiatal.
Pedig az alábbi verseiből az derül ki, hogy kár lett volna egyszerűen elmennem mellette. 2021-ben, elsőkönyvesként megkapta a Belarusz Írók Szövetsége Dzejaszlou („Ige”) folyóiratának Arany aposztróf díját.
Mást jóformán nem is tudok róla, alig van róla információ az interneten, viszont ezt a blogbejegyzést előkészítendő rátaláltam még néhány versére… Ha minden igaz, amit én gondolok ezek alapján – lesz még őbelőle el- és közismert költő.
Nap mint nap és éjjel-nappal
Füstöl a tábori krematórium.
Sorakozó
A kemence előtt…
Ami ég, az örömében
Ezt suttogja:
„Mi «Megmentünk» benneteket”
–
404.
***
Kígyósodás
Mindenkitől egy betű – a sor kész…
Hadd legyen háború,
S hulljon eső, fekete.
A betűink mind együtt – egy levél…
S ha nem lesz semmi alúl,
Építünk egy szigetet.
***
Mindent elveszítsz, de az ige veled marad…
Ha felrobban minden,
És a Föld mozgása megfordul,
A határtalan nagyságban
Meghallja a világ az első hangot…
A túlélők közül az utolsó
Halk suttogást fog hallani
Az üszkösödő szénkupacból…
…………
Egy Vers lesz az…
A „soknyelvű Belarusz” témáját most ott folytatom, ahol az előző – Darja Liszről szóló – bejegyzésem elején, még a versei előtt, elhagytam. Aki olvasta, bizonyára emlékszik rá, hogy ott megemlítettem: a Lengyelországból sugárzó Ráció rádió saját – belarusz – nyelvén kívül még hat nyelvből nem fordítja az interjúalanyait, ha azok ezen nyelvek valamelyikén szólalnak meg: lengyel, ukrán, orosz, poléziai, traszjanka ill. szurzsik. Ezeket tudniillik minden hallgatójuk nagyjából érti…
A jómúltkor ezeken a hasábokon Maja Ceszárszkaja fordításaival mutattam be az Ukrajnában élő belarusz költőnőt, Ina Sznarszkaját. Pontosan abban a bejegyzésben ígértem meg, hogy legalább valamennyit fogok foglalkozni a nyelvhasználat kérdéseivel Belaruszban – elsősorban kulturális, nem pedig politikai szempontok figyelembevételével. (Bár az egyik nem tud meglenni a másik nélkül…)
Egyik legragyogóbb példája a témának Natalka Babina, a Breszt mellett (az ukrán határ innenső oldalán!) született, Belaruszban élő ukrán írónő, aki ebből a szempontból tehát Sznarszkaja „tükörképe”. Mindkét nyelven ír, aktívan belarusz, de még aktívabban – ukrán. A Halak városa című, belarusz nyelvű regényének 18. oldalán, egy öt bekezdésnyi, háromnyelvű(!), párbeszédet is tartalmazó rész után az írónő szükségét is érzi, hogy elmagyarázza: szülőfalujában ki beszél ukránul és ki belaruszul, de a többség – oroszul. És így folytatja: „…Ukrán nyelven szólal meg a föld is, de ez nagyon-nagyon ritka. Ahogy a szél zúg, az túl van bármiféle nyelv határain. Egy szóval welcome a mi polifóniánkban.” Natalka itt még csak meg sem említette a keveréknyelvek sokaságát…
Nem szeretnék most 1991 utánra visszamenni a hivatalos állami nyelv(ek) témájába, de a 20. század első felének egy történését dióhéjban bemutatnám – mert különleges.
1918-ban, a német megszálló hatalom jóindulatú kezdeményezésére (vagy beleegyezésével – eltérőek erről a vélemények) lett az akkori belarusz államban négy hivatalos nyelv: belarusz, jiddis, lengyel és orosz. Valóban ezek voltak az országban beszélt nyelvek. 1918. március 25-én alakult meg a kérészéletű Belarusz Népköztársaság, amelynek bár emigráns központi Tanácsa mindmáig létezik, de nemzetközi jelentősége nincs. Érdemes megjegyezni, hogy az ország, ill. később a szovjet tagköztársaság címere többször is megváltozott, de egészen a ’38-as változatáig megmaradt rajta az említett négy nyelven a „Világ proletárjai, egyesüljetek” felirat. Aztán ez utóbbi változatból a két „fölösleges” nyelv szép csöndben eltűnt, bár a Belarusz Szovjet Szocialista Köztársaság alkotmánya egészen 1951-ig ezzel a négynyelvű felirattal írta le az állami címert.
Mai rövidke írásomban a történelmet 1795-től kezdődőnek tekintem, amikor is „Lengyelország harmadik felosztásával” a Lengyel-Litván Unió (mert, hogy azt osztották fel Poroszország, a Habsburg és az Orosz Birodalom között) jelentős része, a mai Belaruszt is magában foglaló Litván Nagyfejedelemség Nagy Katalin cárnő és utódai fennhatósága alá került – egészen az I. Világháborúig. Nem bántak kesztyűs kézzel az itteniekkel (ld. Kalinouszki, Bahusevics, Dunyin-Marcinkevics, Szirakomlja, Barscseuszki, Paskevics), olyannyira, hogy a lakosság jórészt identitását is elvesztette, sokan nem belaruszoknak vallották magukat, hanem „Helybélieknek” (“Тутэйшыя”). A 120 éves véres elnyomás után az itteni lakosság nagyobb része felszabadulásnak élte meg az első világháborús német megszállást. Lám, a németek még az oly hosszú ideig betiltott, üldözött, de legalábbis elnyomott anyanyelvük használatát is megengedték, sőt határozottan pártolták (így ellensúlyozandó az oroszt)!
Csoda-e, hogy 23 év elteltével, a második világháború kezdetén szintén lelkesedéssel fogadták a németeket, hogy eleinte sokkal több volt errefelé a németekkel kollaboráló policáj, mint a háború után híres-nevezetessé vált belarusz partizán? Nem tartott a dolog sokáig: ezek a németek (és velük, szégyenünkre, magyar csatlósaik) már a hitleri fasizmust szolgálták, kegyetlenkedéseik elég gyorsan felnyitották a megszállt terület lakosságának szemét. A breszti „Hős Erőd” pedig azért tartotta magát szigetként ’41 június 22-től egy teljes hónapig az óriási német túlerővel szemben, mert védői között gyakorlatilag nem voltak „Itteniek” – a hatalmas Szovjetunió minden tájáról jött az a kb. 4500 hős szovjet katona.
