Szerző: Faludi András

A The Smithereens amerikai banda is tudja azt, amit sok feldóban tapasztalhattunk már: újat mutatni a Szomorú vasárnapból, a dal által új érzelmeket megmozgatni, új ritmust originálni bele a megszokottba. Megújítja tudásunkat, hangulatot teremt. Bömbölhet ez mélynyomóból nagyszínpadon – hullámz rá az audiensz. Szólhat ez Tesla lemezjátszón – érzelmesebben mosogat a háztartásbeli. Fülhallgatható ez téli langy esőben – kapualjban várod a kedvest. Mind-mind ütemet, ritmust, szívdobogást ad. Csukott szemmel szaladsz replay1-re állítva a hangszerszámot, húnyt szemhéjad nedvesed a ködszitálástól. Sietsz. Kézenfogástávolságban mellette lépkedsz. Dal előrehaladtával egyre tempósabban mész. Befordulsz utcákon, ismerős a táj, egyre gyorsabb vagy. És tudod, lassan odaérsz.…

Oly örömzene ez, melyben minden megtaláland. Az obligát klasszi Szomorú előadásmód, a héberi magyar, a spanyolos együttdanola, az éteren túli belefádó, björki hangrezgenés, Ofra Haza öröksége, a téli meleg…  Egymástkövetőleg mind-mind kicsit kurta-furcsa, végül mégis összáll eggyé, mint egy félkilométeres távolság összes ismerős emlékesrészlete kedveskörnyékké: sarkok, téglafalak, kövek, padok, kávézók, fodrászüzletek… Körbeölelnek melegen, otthon vagy bennük. Mindenhol ismerős, mindenhol kedvesemlék. Ezt érző a mai jussunkul jutott oratórban: csapatnyi egymásrafigyelés, folyamatos tekintet- és lélegzetváltás atmoszferizál itt. Ily előadás megtölt a maradék télre. Ugyan a nappalok hosszabbodnak, az időjárás még ugrat bennünket, a hideg egyelőre konstans, jó ilyenkor nyárba utazni – akár egy dal…

Na most ülj le a kedves mellé! Megvagy? Visszafojtott vágy az, amit zenével kapsz. Kill Emil belemixeli érzelmet Szomorúba igencsak. Bújjatok össze! Megvagy? Belefog és megáll, fel-felburjan belőle az erotika, mi sajátja dalnak ám, csak néha a kivételes dalkotó tud elő belőle húzni ilyent. Dőljetek le! Megvagy? Ruhábani meztelenségben nyisd lelked melódia irányában. Hajtsd fejed mellkasára! Megvagy? Szíve dobbanását hallod miként mixer érzi neked az ütemet és ritmust. Öleld! Megvagy? Test a testnek ahogy mai zenénk taktusként fekszik egymáson. Pihenjetek! Megvagy? Teljesedés utáni simogatása dalnak akár paplana szerelemszennyes másfélórának. Kill Emil vagy! Megvagy? Megvagy!

Showműsorban a Szomorú… Énekli a mai magyar zenei szcéna egyik kísérletező, ámde mindig biztosramenő, folyton megmegújuló, asszonyokasszonya, anyákanyája, nőknője, zenei önpolihisztora: Palya Bea. Sokezer a kilométer mit megtett a csapat, hogy emez kover így színpadra kerülhessen, Shanghai a helyszín. Sajna hogy stúdiósabb verzió nem lelhető ebből, menő hisz a hangszerelés, a daldramaturgia.  Éneknőt lehet szeretni/nemszeretni, kedvelni/tőle borzadni, de vitathatatlan, hogy mi torkán kiárad – gyöngyöz. Mondhatnók, hogy nagyon jót tesz neki a dal, hogy jót tesz ő a dalnak, ámde vegyes az érzelem: fullprofesszionális előadás (torok, melódialitás, vizuál) kontrasztos a mondandóval, hatásvadász, amolyan giccs ez. De mint minden giccs, van…

Utazz el. Majd keress egy gyönyörű legszebb helyet. Ülj le a partra és gondolj a legjobbra, a legfájóbbra, a legszerelmesebbre, a legdalolóbbra. Halld, és érezd meg, mit susog a tenger-óceán szellője. Majd vedd kezedbe a hangszert, és zenélj. Hadd hallja meg a másik a nagyvíz túlpartján, mit üzensz, gondolsz, érzel. Megvagy? Akkor most kattints a kisháromszögre a piros mezőben és éld át a csodát, amit a svéd virtuóz utcazenészek bírnak a Szomorú vasárnap kapcsán. https://www.youtube.com/watch?v=n-gXwifflJY Belezenélik a sós levegőbe az egész mindenséget, hogy a hullámok juttassák el azt minden érző ember számára – legyenek azok bármennyien, bárhol is. Aztán utazz…

Ülök a karácsonyfa és egy bontatlan várakozó palack Törley közt félúton, kicsit közelebb a pezsgőhöz, és azon jár az agyam, mi lett vón, ha Karády Katalin elénekli a Szomorú vasárnapot. Ugye nem is oly bolondság teória ez. Vagy tán el is? Ezmán sohasem fog kiderülni, úgyhogy játszunk olyat hogy megtette. Meg olyant is gondolhatunk, hogy Karády és Seress között – ugyan egy biografeur sem tesz említést ilyenről – közelebbi, akár khm baráti viszony is lehetett… Remélem nem gondolód’ majd szentségtörésnek a következőkben írottak, de végül is ez az EGYSZÁZADIK poszt itten, úgyhogy úgy döntöttem, lehetek kissé merész. Én így ünneplek.…

Bírós nekem, ha valami nem úgy van, ahogy az megszokott. Karácsonyi muzsikból is inkább a Twisted Sisters, mint mondjuk obligát Frank Sinatra, vagy Wham! meg pláne Mariah Carey. A Szomorú vasárnap sem igazán hárfán kellemes, megszokott, de nem csalódos így sem. Nagy motívumokat azért nem hagy az emberben, meghagyja azt a karácsonyi hangulatnak, hamár ilyenkor jön szembe (fülbe) velünk Dorothy Ashby remeke. Lehet, hogy csak időszak mondatja velem, de amolyan kockástakaró alatt összebújós, lábföltevős, borozgatós kover ez. Lelki fülek előtt hallik, hogy serceg a lemezjátszó, pattog a kandallótűzifa. Passzolós zene ez. Az ajándékok már becsomagolva, fa már díszben úszik, szaloncukorpapírok…

Vissza a britekhez. Jön onnan megfelelőség bőven The Beatles, Queen, Rolling Stones, Robbie Williams amennyiben csupán pár és énekes. Mai Sophie-nk is az Egyesült Királyságból énekel hozzánk. Gondolhatnók kezdetben csak egy újabb tucat-plömplöm jön, ámde közepe nótának, midőn felvillan Ms. Castillo egyénije. Üle a gitárjával, s belefájdalmul dalba, pont hol értelme vagyon annak, akárcsak mámorébredés zajos nap utáni édespihenés jósága. Érti a dalátor, mi Szomorúra rakódott zord évtizedek alatt: egyfelől elvesztés, küzdelem, törés, fásulás, hiány; másfelől szerelem, boldogság, öröm, tisztelet, bölcsesség, stílus, elegancia. Mind összetevője létnek dalban mi körbejár, megosztódik, rongyosra hallgatódik. Kopik a replay gomb bőszen, szól bluetooth-szal kocsiban pirosnál…

Mindig fedez fel az ember új és újabb zenéket. Tán küldik számára, vagy maga talál, mindenesetre oly jó, mikor lélekhez szóló, passzoló dalelőadás kerül közelbe, fülbe, szívbe… Érvényes ez akkor is, mikor egy már réges rég, vagy nagyon is ismert nóta feldolgozása az. Pláne ha a kover annyira betalál, hogy nem akarsz szabadulni és újra-és-újrázol, rewindelsz folyamatosan. Amikor minden mindeggyé válik, mi van körülötted, midőn csukott szemmel mész sarki boltba füledben a dallal, s onnan haza is, vagy hidegfázós sírós éjjelen sapkát szembehúzva bandukolsz zsebre dugott kézzel, akár liftben, cigi szünetben, konditeremben, vacsoravendégségre készülvén. Emígyen e mai amerikai is ily.…

Mai tudást Lydia Lunch tolja arcunkba saját meghatározó zajzene stílusában értelmezve karcossá Szomorút. Finoman karcos ez, úgy, mit egy borostás archoz érő puha tenyér érez. Majd’ negyven éves koverként hallik dal, mondhatja tollnok egyidősek, mint többen mások nyolcvanból. Dal és dalnok, kép és szöveg, önkéz és álmodás, dallam és simogatás: posztmodern kerek egészek, együtt adják a teljességet. Akár egy krétakör lángannamáriailag hangulatban. Vagy feketén-fehéren gondolkodók színárnyalati szárnyat adó gondolata. Könnyedén vonatkoztattat s emel el e földről hárompercre Ms. Lunch, pont oly, hogy újra és újra kisháromszög kattintásingerré fejlődjön ujjban a lélek.