Szerző: Szatmári Róbert

Mostanában egyre többet tűnődöm azon, mi számít igazából népszerűnek, „slágerszámnak” a klasszikus zenében, illetve, hogy mennyire és kik birtokolják ezt a minősítést. És főleg, mennyire jogosan. Valóban ezek a zenetörténet legjobban sikerült alkotásai, vagy csak épp így álltak össze a fellegek éppen, de a siker megmaradt máig? Először is tisztázzunk valamit: nagyon sok rossz vagy középszerű darab létezik. Attól, hogy valami 300 éve íródott, még nem remekmű, és önmagában nem is értékes. Az ember gyakran abba a hibába esik, hogy az épp felcsendülő zene iránt érzett tisztelet elhomályosítja józan ítélőképességét. Már azelőtt hajlongani kezd, hogy félretéve az illendőséget, meg azt…

Az elmúlt napokban sokat olvashattak itt Kaposváron megélt élményeimről. Visszatértem Budapestre, de érdemes elgondolkodni a rendezvény után is erről a valóban különleges fesztiválról. Összegzésképpen, az élmény lezárásaként nézzük meg, miről is szól annak a Kaposfest, aki ellátogat oda. A Kaposfest azon kevés fesztiválok egyike, amely célul tűzte ki a kamarazene megismertetését, népszerűsítését. De legalább ilyen fontos a workshop-jelleg, azaz, hogy fiatal zenészeknek nyújtsanak fejlődési, továbbképzési lehetőséget. Ennek megfelelően számos mesterkurzus várta a tehetségeket, akiknek nemcsak tanulni, de koncertezni is volt lehetőségük, méghozzá tanáraikkal együtt. Ez nagyon fontos, mert a kamaraműfaj adja talán a legnagyobb lehetőséget a zenészek együttműködésének fejlesztéséhez, miközben megtanulják tisztelni egymást és…

A Kaposfest nagyon jó volt eddig is, vidám, különleges és sokszínű, és a szombat megkoronázta az egész, elképesztően bő és színvonalas kínálatot. Ahogy már megszoktuk, a műfaji változatosság jellemezte a produkciókat, az esti koncert kellően meg lett bolondítva ahhoz, hogy plusz élményt adjon. Ugyanis nem egy, hanem három helyszínen hallottunk előadásokat, közben pedig a közönség vándorolt egyik helyről a másikra. És ha ez nem lett volna elég élménynek, volt benne még egy csavar: az első hangverseny egyszerre kezdődött a református templomban és a Szivárvány Kultúrpalotában. Ki-ki eldönthette, hol kezd, majd utána egyesítettük erőinket és megnéztük a Lukács Miklós vezette Cimbiózis…

Szeretem a német zenét meg a romantikát, a német romantikát meg, azt nagyon szeretem. Ha valaki ilyen zenét játszik nekem a pódiumon, meg vagyok véve. Nagyon hat rám, ahogy mindig ott lapul ezekben a szomorúság valahol távol, még úgy is, amikor épp vidám a téma, derűs a hangvétel. Mintha azt üzennék, általánosan kihallható bölcsességgel, hogy felelősség nélkül nincs boldogság. Még nagy szerelmes érzések mögött is ott a sötétebb tartalom. Mintha intelemféle lenne, miszerint nincs örökké tartó érzemény, vagy csak annyi, hogy miközben szétvet bennünket a belülről tomboló tűz, az magánügy, barátaim. Érzemény ide, lángolás oda, nem árt körülnézni ilyenkor is,…

Vannak olyan zeneművek, amelyekről egyeseknek képek és történetek jutnak az eszükbe. Nálam ez folyamatosan így van, nem tudom, hogy ez átok-e vagy áldás, de zenevételi rendszerem így működik.   Amikor felcsendült Schuberttől az op. 73-as Fantasiestücke, rögtön felvillant két kép. Az első, hogy épp autózom fel egy szerpentinen valahol az Alpokban, az utat mesébe illő erdősorok szegélyezik, én meg szinte ösztönösen kezdek létezni, végzem az automatikus mozdulatokat, amelyek az autót előre viszik, de a sebességet mintha a muzsika adná, a dinamika irányít gondolatokat és mozgást, erősíti egymást a kettő. A másik kép a saját használatra csak „Kreutzer szonáta-effektusnak” elnevezett hatás, épp egy igazi polgári szalonban ülök valami nagyon…

A harmadik nap délelőttjén is folytatódik Bősze Ádám stand-upja, láthatóan élvezi, belejött a szerepbe, a nézők pedig vele együtt a nevetésbe. Nem érzem soknak, hogy mindig igyekszik valami humort belecsempészni konferálásaiba, nem erőltetett, a klasszikus zenei közeg lazításához kifejezetten jól jön. Ezúttal közhasznú információkat kapunk a fesztivállal kapcsolatban, melyik program hogyan és miért módosul, hova menjünk, ha ezt meg azt akarunk fogyasztani. Esetleg a Kaposfesthez köthető ínyencséget, a sós fagyit, ami angolul állítólag csak „Kapos related thing”, és miért ne lehetne éppen ez? Már Galla Miklóstól is megtanulhattuk, hogy a „cuccnak” korlátlan számú jelentése van. Most nem a művek keletkezéstörténetébe vagy…

Ma már a reggelizés közben előkerül a sanyarú zenészsors, mint örökérvényű  téma. Lackfi Jánossal beszélgetünk arról, hogy a különböző korokban hogyan rendeltek meg műveket zeneszerzőktől, mennyire volt megkötve a kezük, volt- e mozgásterük, annyi, mint manapság, már ha most van ilyen egyáltalán. A zeneszerzők szerint, mint ahogy ez más szakmákban is így van, régen minden jobb volt. Vagy rosszabb. De valahogy régen is volt, meg most is van, legalább ebben megegyeznek a vitatkozók. Mindenesetre valóban érdekes, hogy bizonyos művek hogy születnek meg, mi az ihlető forrás, a múzsa csókja vagy sokkal materiálisabb javak ígérete. Kamarazene esetében pedig, sok nagy és…

Ahogy most ülök itt, Kaposváron, a sétálóutcában, és a sörömet kortyolgatom, az jut eszembe, hogy sci-fi filmek szoktak így kezdődni, ilyen naplószerűen. Elképzelem, hogy a legénység és az űrhajó már elveszett, rejtélyes titok után kutatva az űrben. De volt egy lelkes ember a fedélzeten, aki lejegyezte nekünk, hogy mi is történt, megpróbálta érthetővé tenni a folyamatokat az utókor számára is. Persze itt nincs szó veszélyről meg titokról vagy hasonló fantazmagóriáról, komor hangulatról aztán végképp nem. Épp ellenkezőleg, kalandok és felfedezések felé indulok, tapasztalataimat, de talán még hangulataimat is dokumentálom majd. A kaland szó esetemben igencsak helytálló, hiszen talán a kamarazene az, amit legkevésbé ismerek a klasszikus zenei…

Megint operett, és nincs is ezzel semmi baj, szeretek operettről írni. Biztos vagyok benne, hogy tollforgató kollégáim, nézőtársaim is így vannak ezzel. Persze, rendes sznob körökben fanyalogni illik, mutatni, hogy az operett nem is igazi műfaj, legfeljebb giccs, csak dédapáink szerethették, leginkább két magyar nóta között.  Ennek ellenére mostanában divat lett az operettet szeretni, sőt rajongani érte. De ez már nem az a régi, igazi békebeli időkből származó cukormázas, mézédes dallamvilág kivételes kosztümépítményekkel és a nagypolgári szalonokkal a színpadon. A kaposvári Csárdáskirálynő óta tudjuk, hogy az operett is lehet mély, valós problémákra reflektáló színházi műfaj, és elbírja az iróniát is. Vagy ki ne emlékezne Sir Basilra…

Azt hiszem, ha valaki szabadtéri fesztiválra megy operát nézni, azt nem az egyedi értelmezésért vagy épp a darabban rejlő mélységek különleges feltárásáért teszi. Laza nyári estét szeretne, lehetőleg kellemes környezetben, kedvenc dallamait dúdolgatva. Hasonló szándékkal készültem a burgenlandi Szentmargitbánya  kőfejtőjébe, A varázsfuvolát látni. Azonban sokkal többet kaptam. Európa legnagyobb színpada impozáns látványt nyújt, a középpontban valami furcsa, fehér buborékokból álló hatalmas képződménnyel. Akár óriás rágógumik is lehetnének, kőszerű képzettel, ez, körülvéve a régi bánya igazi sziklafalaival igazán egyedi, nagyszabású, tekintélyes hangulatot teremt. De ha Mozart utolsó operája miatt vagyunk itt, használhatjuk az „ünnepélyes” jelzőt is, megfelel a látványnak. Ahogy elfoglalom a székem a közel 5000 fős nézőtéren, mintha magam…